Tisztelt Olvasóközönség!

Képzeljétek, minap meglátogattam Gitti nővéremet és két csemetéjét. Nem mentem ám üres kézzel, ajándékot is vittem a kis Edének. Szerencsére nem kellett sokat törnöm a fejem, hogy milyen ajándékkal kedveskedjek a kis fickónak, aki ha Nobel-díjas tudós nem is lesz -- ez most már egyértelmű --, egy BME tanszékvezetői kinevezés azért még kijuthat neki. Azért nem gondolkodtam, mi legyen az ajándék, mert még a hét elején elcsíptem egy diskurzust, amelyet nővérem folytatott édesanyámmal, amelynek az adta a témáját, hogy Edét újabban nagyon érdeklik az órák, az idő. Ennek ecsetelésére Gitti elmesélte, hogy a kis srác ellopta édesapjának óráját, és szétszerelte, hogy megnézze, hogyan működik. Összeszerelni persze már nem tudta! De kifogott a dolog Zsoltin is, aki kénytelen volt műszerét egy óráshoz vinni. (Akinek cégtábláját állítólag óriásnak olvasta a kisfiú, de ez egy egészen más történet.)

Szóval, vittem neki egy órát, hadd tanulmányozza csak Ede. Persze, gondolom a korábbi bejegyzéseim alapján már kitaláltátok, hogy Gitti nem különösebben örült a dolognak, ehhez is olyan képet vágott, mintha azt mondtam volna neki, nyaljon citromot. De én nem törődöm az efféle grimaszokkal. Az én szemem előtt csak unokaöcsém lehető legegészségesebb fejlődése lebeg.

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula

Ui: Az ajándékról készítettem egy képet, amelyet most mellékelek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.