Kedves Blogolvasók!

Bocsássátok meg, amiért így megvárakoztatlak benneteket. Igazság szerint van elég dolgom, de most olyan dolog történt, aminek hatására rögtön a géphez futottam, hogy megosszam veletek. Határidőnaplómban is fel akartam jegyezni az utókornak megörökítendő, de időben észbe kaptam, hogy ez biza momentán nem lehetséges. (Történt ugyanis pár hónapja, hogy Szerjózsa elkérte a határidőnaplóm, amibe a legfontosabb címeket, adatokat és telefonszámokat írtam. Azért kérte el, mert mondta, hogy okvetlenül fel kell telefonoznia nagynénjét, akit sajnos kórházba szállítottak, és a naplómban biztos bennevan Yakutsk körzetszáma. Odaadtam neki, hiszen kiváló embernek ismertem meg. Igaz, ami igaz, elég sokat piszmogott azzal az egy számmal, sőt még a folyosóra is kivitte az könyvecskét.)

Határidőnaplóm híján a blogomban örökítem meg az esetet. Azt hiszem, minden eddiginél mulatságosabb történetet fogtok hallani -- bocsánat -- olvasni.

A minap látogatónk akadt a koliszobában. Tudva levő, hogy jó ideje már csak ketten vagyunk Sz. Petivel, hiszen B. Róbertet kiebrudaltuk (esetében talán hamarosan újabb lakóhely-változtatásra kerül majd sor, és Csepelről, J. Sándorné Amál nénitől a márianosztrai büntetés-végrehajtási intézménybe kerül majd). Hiába vagyunk csak ketten, ennek előnyeit nem élvezhetem Péter élénk társasági életének miatta.

Volt, mikor a pernahajder Döme jelent meg -- aki azt se tudta, mi fán terem az inverzfüggvény minimuma --, volt, amikor F. Dani. Döme nem érdemel különösebb említést, hiszen ostoba. Ellenben F. Dani medikus hallgató, így joggal várhattam el néminemű biológiai tudást. Amíg Peti kiment, hogy Daninak termoszt hozzon, úgy döntöttem, eldiskurálok ezzel a fickóval. Meg kell hagyni, lett volna jobb dolgom is, mint vele csevegni, de gondoltam, mégse álljon ott, mint egy faszent. Gondoltam, ha már orvosféle, bizonyára konyít a biológiához. Innentől már egyszerű volt a közös téma: mutattam neki néhány jól sikerült képet a múltkori kosbortúráról. Dániel nem érdeklődött különösen a téma iránt, cancogva lapozgatott Péter digitálistechnika-jegyzetében.

-- Micsoda link tárgyaitok vannak nektek, műszakisoknak! Nem csoda, hogy itt mindenki csak lumpol.

-- Igen, meg kell hagyni, nem töröm magam az 5-ösért, jön az magától -- bólogattam.

Dániel arcán némi megdöbbenés futott át válaszom hallván, de nemsokára visszatért régi (nem mondom, kissé önelégült) arckifejezése.

-- De hogy nálad mekkora dzsungel van, öregem! A végén még kihozza az allergiámat.

-- Ugyan, az Orchis purpurea semmiféle allergiát nem vált ki!

-- Hogy mi?!

Erre gyanút fogtam! Csípőre tett kézzel intéztem neki a kérdést:

-- Mondd csak, öregfiú! Tudod te egyáltalán, mi a különbség az Orchis purpurea és az angol perje között?!

-- A bolondját járatod velem? -- kérdezte megilletődve. De akkor már Linné sem mentette meg egy rögtönzött botanikakvíztől.

Mondanom sem kell, Dani barátunk gyatrán teljesített. Ha zenetagozatos lenne -- oda inkább illene biológiatudását tekintve, mint az orvosira, ahol tudtommal biológia a felvételi --, azt mondanám: gyengén muzsikált.

Dani barátunk nem tűrte csendben vereségét. Azonnal revansot akart venni, mégpedig oly módon, hogy kikérdezte a csontok latin neveit!

Nevetve sorolni kezdtem a neveket, melyeket még alsó tagozatos koromban véstem a diómba (akkoriban még kedvem leltem efféle kedves, bár hasznavehetetlen szórakozásokban), bár nem tagadom, kicsit csikorogtak már agyamban a fogaskerek.

-- Os parietale, os temporale...

Dániel felkaptva a fejét, de én csak soroltam tovább:

-- Squama frontalis, tuber frontale...

Amikor a nyakszirtcsonthoz értem, ami ugyebár a koponya hátulsó és részben az alsó részét alkotó, nagyjából kagyló alakú csont. Nos, akkor kissé elbizonytalanodtam, hogy hogyan is nevezik latinul az öreglyuk oldalán kitüremkedő, bab alakú képződményeket. Megálltam hát kissé gondolkodni, végül kiböktem:

-- Condylus mandibulae.

Alig hogy kimondtam, ugrott be, hogy a mandibula az biza nem más, mint az állkapocscsont, jelen szituációra tehát nem áll! Gyorsan korrigáltam magam, és közöltem a jó megoldást: condylus occipitalis.

Dániel rosszkedvűen álldogált, és idegesen dobolt az ujjaival az egyik ausztrál botanikai szaklapom április-májusi összevont számán. Időközben Peti is visszatért, így már két fő hallgathatta ámult és megilletődött csendben, ahogy elsorolom az emberi csontokat a fejbúbtól egészen a lábujjak perceiig. Dani többször jelezte, hogy indulnia kell egy vizsgára, ám én csendre intettem. Később már azon volt, hogy sutyiban minél előbb az ismert színtelen, átlátszó vegyületre lépjen, de fehér orvosi köpenyének gallérját megfogván mindig sikerült maradásra bírnom. Alig telt bele háromnegyed óra, és útra is kelhetett. Szégyenkezve somfordált ki a koliszobából. És egész nap visszhangzott fejében a mondás, amit az ablakból kiáltottam neki:

-- Még te mered magad biológiághoz értő személynek mondani? A helyedben mélyebbre ásnám el magam, mint ahol a Quercus robur gyökerezik!

Vicces, nem?

Üdvözlettel:
ifj. Farkas Gyula

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.