Kedves olvasók!

Rettenetes tragédiáról kell, hogy hírt adjak nektek. Úgy látszik, életemben úgy elszaporodott a tragédiák halmaza, mint egy kiadós eső után a réteken az Agaricus xanthoderma. De figyeljetek csak, és én mindent elmondok szép sorjában!

A minap telefonon keresett Gunda nevű ismerősnőm. Érdeklődtem Galois hogyléte felől, de Gunda nem igazán akart válaszolni, csak annyit mondott, hogy sürgősen találkoznunk kell. Mivel eléggé elfárasztott a múlt heti miskolci, majd az esztergomi út, úgy döntöttem, kollégiumi szobámba rendelem a lányzót. Gunda egy szóval sem ellenkezett, és jelezte, hogy egy órán belül ott lesz. Nemsokára nyílt is az ajtó, és belépett a hölgyemény. Péter szobatársam elismerősen kacsintott meglátván. Gondolom, azt hitte a balga, hogy rendez-vous-ra invitáltam a lányzót. De Gunda fején a fekete malomkőkalap biztosíthatott arról, hogy nem vidám témáról lesz szó.

-- Magunkra hagynál, pupák? -- kérdeztem Pétert, akinek úgyis találkozója volt cimboriáival (Döme, Lothar és Főnök) valamelyik vendéglátó-ipari egységben. Éreztem ugyanis, hogy Gunda kettesben akar maradni velem.

-- Nem látom a ketrecet -- kezdtem a diskurzust.

-- Nem.

-- ???

-- A helyzet az, hogy... jaj, nem is tudom, hogy kezdjek hozzá...

-- Kezdd az elején. Ha megkönnyíti, fel tudok ajánlani néminemű süteményt! -- Azzal odanyújtottam elemózsiás dobozomat, amelyben Bogyó néni által sütött gerbeaud leledzett.

Gunda zavarában egyből két darabot vett ki, majszolgatni kezdte, aztán kibökte:

-- Nem kertelek. Megmondom úgy, ahogy van. Galois távozott az élők sorából!!!

-- MIIIIIIIII-CSOOOOOOOOOOO-DAAAAAAAAAAAAAAAA??? -- Hirtelenjében, kedves Ólvasók, levegőhöz sem jutottam!

Gundánál egyből eltörött a mécses.

-- Jaj... ne haragudj rám... nem az én hibám...

-- De, de, de -- hebegtem -- hogyan történt? És legfőképp miért?

Gunda hüppögve elmesélte a tragoediát. A szerelmesek egymásra találtak, és miután megtörtént a coitus, Galois pihegve nyúlt el.

-- Azt hiszem, megállt a szíve, bár nem vagyok medikus. Hidd el, drága Gyula, nem az én hibám! És hidd el, kérlek, hogy mindent megtettem. Még orvosért is elszaladtam, de miután újjáélesztette, ismét kómába esett. Éppen akkor telefonoztál: én nem mertem megmondani neked, mi történt, mert abban reménykedtem, talán magához tér. De... de... sajnos az örök vadászmezőkre költözött. Mivel úgy gondolom, meg szeretnéd adni neki a végtisztességet, úgy becsületes, ha értesítlelek. Még akkor is, ha ezért mérhetetlenül meggyűlölsz majd!

Tanácstalanul bámultam a síró leányt. Mert mi tagadás, viharos érzelmek dúltak bensőmben, és úgy éreztem, ez a tragicus esemény nem következett volna be, ha nem adom neki kölcsön megboldogult kedvencemet. És végtére is Galois már nem volt mai Gallina... s ha mindehhez hozzávesszük, hogy egész kellemes körülmények között érte a halál (persze talán a Fizikus Közlöny általi kilapítás szerencsésebb lett volna)... nos, mindezek figyelembe vételével, igazán nincs miért neheztelnem Gundára, aki mindent megtett, amit emberileg lehetséges volt.

Így hát mélyen a szemébe nézve azt mondtam:

-- Nem haragszom.

Gunda szeme hálásan csillogott.

-- Elhoztam... elhoztam a holttestet. -- Azzal a zsebkendőbe csomagolt földi maradványokat az éjjeliszekrényemre helyezte.

-- Gunda... nagyon sokat jelentene számomra, ha elkísérnéd Galoist az utolsó útjára...

-- Rendicsek!
 

A részletekkel már nem is traktálnám a kedves olvasókat. Csak annyit: a krematórium után Gundával a Duna felé vettük az irányt, és a hamvakat a Ferenc József hídról szórtuk a habokba. Megható pillanat volt: Gunda feje a vállamon, éreztem zokogását, Galois hamvai a szélben... Requiescat in pace!

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula