Kedves Olvasók!

Délelőtt -- ahogy elterveztem -- a sarki közért meglátogatását tűztem ki programnak. Hogy ne legyen olyan unalmas, magammal hívtam kedvesemet, Klotildot. Útközben elgondolkozva mentünk, kezünket ütemesen lóbálva  egymás mellett, miközben én egy manapság divatos kuplét fütyörésztem. Megérkeztünk a három betűből álló nevű boltba (amit nem írhatok le, mert ez nem a reklám helye, de elárulom, hogy az ABC fordítva), és nekiálltunk a dolgunkat végezni. Klotild leemelt a polcról egy vadonatúj zuhanysapkát.

-- Hát az meg minek neked?!?! -- rivalltam rá vérben forgó szemekkel.

-- Ja? Múltkor, mikor meszeltem, tönkrement a másik -- mondta Klotlid.

-- Igen. Na és? Attól még jó az! Nincs annak semmi baja! A funckióját betölti, mit akarsz még? Hívhatlak innentől Flancoló kisasszonynak?

-- Most meg mi ütött beléd? Meggárgyultál?!

-- Nem, csak jó lenne, ha kicsit magadba néznél. Miattad kényszerültem arra, hogy szövetkezzek a galád B. Miklóssal. Mert persze ilyen hülyeségekre nem sajnálod a pénzt. Arra viszont igen, hogy kisegítsd uradat a slamasztikából!

Klotild vállat vont, és arrébb lépett, hogy a női magazinok közt válogasson. Volt ott Fürge Ujjak, Burda, Andi Bandi, Magyar Nők Lapja, Blikk, Kacsa Magazin. Ez már azért több volt a soknál! Fogtam magam, kitéptem nőm kezéből a lapozgatott sajtóterméket, és nekiálltam, hogy kiosszam:

-- Ez már aztán több a soknál! Ez a pofátlanság csimborasszója! Flancoló kisasszony, légy szíves most az egyszer rám figyelni!

Erre azonban nem került sor, ugyanis Klotild fogta magát, kosarát levágta a földre, és kiviharzott a közértből. Dermedten bámultam utána. Na jó, gondoltam, ha te így, én is így. Nem fogom magam felpaprikázni egy liba miatt. Fújtam egy nagyot, és fütyörészve besétáltam a polcok közé Jaffa szörpöt keresendő. Miközben kutakodtam, egyszer csak ismerős hang ütötte meg fülemet:

-- Anyafej, szép kis sütemény vagy! Két télifagyit akarok, itt meg csak egy van! Látom a saját kuklyukammal!

Hohó! -- álltam meg egy pillanatra, és nekiálltam hegyezni a fülem. Hallottam én már valahol ezt a hangot! És ezek az ismerős tolvajnyelvi fordulatok... Hiszen ez... hiszen ez... nem lehet más, mint Ő!!! Gyanúmat csak erősítette az a csodás lobonc, az a válltöméses könnyű nyári ruha, amely a lány darázsderekát födte.

Kapokodva kifizettem a szörpöt, és nyomába eredtem. Mindenféle gondolatok cikáztak a fejemben. Már visszatért volna? Miért nem szólt nekem? Hiszen nem váltunk el haragban! Vagy tudomást szerzett volna, hogy másra cseréltem őt? Sajnos ezekre a kérdésekre nem kaphattam választ, mivel az égi tünemény eltűnt az utcai forgatagban.

Üdvözlettel:
ifj. Farkas Gyula

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.