Kedves Blogolvasóim!

Múltkorában, hogy ismét hosszabb időt töltöttem együtt gymnasiumi osztálytársaimmal, eszembe jutott egy történt. Most kivételesen nem kifejezetten vicces történettel állok elő (bár van benne vicces rész is). Tavaly egy ifjúsági lap pályázatot hirdetett: meg kellett írni egy olyan élményt, amikor kiközösítettek. Erre készült az alábbi opus. Olvassátok megértéssel!

Kedves Bravo! Tisztelt Szerkesztőség!

Örömmel olvastam a lapjukban a pályázati felhívást, melyre olyan történetet várnak, amely a kiközösítésről szól. Hát, tőlem most olyat fognak hallani, amit eddig még nem! Megvallom, magam se hinném el, ha történetesen nem éppen velem esett volna meg! A történet hitelét viszont garantálja szavahihetőségem.

Történt (de ez még 9.-ben volt), hogy osztályommal Hidegkútra tettünk tanulmányi kirándulást. Nem akarván stúdiumaimat mellőzni, magammal vittem Dér--Radnai--Soós-féle fizikapéldatáramat, valamint zsebszámológépemet. Nem lévén azonban kockafejű, érdekel ám a botanika is, így vittem magammal növénygyűjtőt, sőt a kirándulást megelőző estén tanulmányoztam Hidegkút flóráját is. Ekkor lettem figyelmes arra az érdekfeszítő tényre, hogy a vitéz kosbor pusztán 3 kilométerre Hidegkúttól a pusztán virágzik. Javasoltam tehát Kati néninek, hogy a szabad program keretében az osztállyal egyetemben tekintsük meg a látványosságot. A szitáló eső, a ködfoszlányok és a kullancsok ellenére kiváló hangulatban telt a túra.

Már csak azért is, mivel közben szóba elegyedtem matematikatanárommal, s ennek köszönhetően gyűjtemény is bővült. Tudni illik fizikával, illetve matematikával kapcsolatos mókás történeteket gyűjtök. Történt ugyanis, hogy mikor az egyváltozós függvények differenciálhatóságáról diskuráltunk, a tanár úr nem átallotta azt mondani, hogy a differenciálszámítás egyik fontos alkalmazása a L’Dottore-szabály. Én illemből nem nevettem ugyan, de este a fejemre kellett szorítanom a kispárnát, hogy szobatársaim –- akiket a túra kellemesen elfárasztott -– hangos kacagásomtól aludni tudjanak.

Mai napig sem értem viszont, hogy ami eztán történt, azt miért mérte rám a Sors. Másnap reggeli előtt úgy döntöttem, agytorna gyanánt megoldok néhány egyszerű „labda a gödörben”–típusú feladatot. Máskor fejben számoltam, de mivel az előző napi túra hatására kissé elpilledtem, úgy döntöttem, kézi kompúterem veszem igénybe. Ekkor történt az, amire még csak számítani sem mertem! Az ON gombot megnyomván a szerkezet nem reagált!
 
-- A nemjóját! -- csattantam föl. Csak nem romlott el a masina? Levettem a hátlapot ellenőrizendő, minden rendben van-e. Döbbentem konstatáltam a szörnyű realitást: tudniillik, hogy az elemeknek lába kélt! Elfelejtettem volna utántölteni?! Fejcsóválva indultam a kantin felé. A társaság már ott volt, és vígan fogyasztotta a zalahúsos kenyeret.

-- Na, tudorkám, megoldottad a feladatot? -– hunyorított rám szembeszomszédom, B. Tamás.

-- Ha-ha, okostojás! -- kontrázott a harmadik Nagy (tudnivaló, hogy három Nagy családnevű jár az osztályunkba.)

Úgy éreztem, hogy az egész kompánia ellenem fordult. De miért? Hát tettem én bármi rosszat is?

Értetlenül állok a dolog előtt. És Önök?

Üdvözlettel:
ifj. Farkas Gyula
a BME III. éves mérnök-fizikus szakos hallgatója

P.S.: A dolog slusszpoénja, hogy az elemek kilopása nem akadályozott meg a fizikázásban. Történt ugyanis, hogy –- bár nem értek különösebben az elektronikához -– a kóláskupakok megmágnesezésével sikerült újjáélesztenem a számológépet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.