Kedves Blogolvasók!

Olyan történetet fogok most megosztani Veletek, melynek olvastán köpni-nyelni nem tudtok majd a felháborodástól. Jómagam is imígyen jártam. Nem elég, hogy B. Miklós ármányai miatt is aggodalmaskodom, még családtagjaim is rosszízű tréfákkal próbálnak borsot törni szaglószervem alá. Nem mintha bármi kifogásom is lenne a Capsici fastigiati bors vagy a bors bármelyik más fajtája ellen, de azt azért tudnotok kell, hogy az ugratást nem kedvelem. Nem vagyok én akadályfutó vagy versenymotor.

Nem akarom hosszúra nyújtani a történetet, ezért bele is vágok. Ma reggel csengett a telefon, és amikor felemeltem a kagylót, édesapám hangját hallottam benne.

-- Szervusz, fiam! -- köszöntött, s én meglepődtem kissé, hogy nem a szokásos kedélyes, olykor borízű hangján szólt hozzám.

-- Üdvözöllek, papa. Csak nincs valami gond?

-- Csak az van, fiacskám. Képzeld, elkavartam a képet, amit pedig már megvett egy nagyon puccos dáma, na de gondolom, téged nem is ez izgat, hanem hogy megdöglött az egyik gazod. Anyád mondta, hogy én hívjalak fel, mert ő nem meri elmondani neked.

-- Miiii-csooo--daa ? -- hüledeztem elkerekedett szemmel. -- Ezt te honnan tudod, Párizsból?

-- Most itt vagyok Pécsett. Megnéztem az én kis Elemér unokám, de már holnap megyek is vissza. Próbáltam én megszerezni ezt a masinát, de attól tartok, ehhez te kellesz.

-- Ne mozdulj, már indulok is! -- rikkantottam, és le sem téve a kagylót elrohantam, hogy a peronon várakozó vonatot elérjem. Mi tagadás, szerencsém volt, sikerült beugranom, és bár ülőhelyem nem volt, úgyse tudtam volna leülni. Mondhatni állva is tűkön ültem. Alig vártam, hogy végre befusson a Baranya IC Pécsre: idegességemben egész úton ujjaimmal malmoztam. Örökkévalóságnak tűnt, míg végre megérkeztem Szederkénybe. Mint egy őrült futottam végig az álmatag városon, léptem koppanásaira riadtan szálltak magasba a szürke galambok.

-- Hol van? Hol van?? -- rontottam be szülőházamba kétségbeesetten. -- Van még esély? Vagy legalább láthatnám az elhunytat? Hogy a végtisztességet megadhassam neki, ha már minden remény oda!

Atyám savanyú arccal lépett mellém, mint aki citromba harapott.

-- Sajnálom, magzatom! -- tört elő belőle a zokogás, és a nyakamba borult. A nappaliból hirtelen Gitti nővérem lépett ki.

-- Jaj, Gyuszikám, tudom, hogy nehéz most neked, de hidd el, előbb-utóbb megbarátkozol a helyzettel!

Atyám ezalatt tovább lapogatta a hátam. Szorítása nagyon erős volt, éreztem, hogy a nagy test rángatózik.
 
-- Ugyan, apa, ezzel már nem segítesz rajta. Remélem, hogy nem a ritka csomornikám esett áldozatul!

Akkor döbbentem csak rá, hogy apa nem sír, hanem nevet.

-- Min nevetsz?

-- Hát azon, édes fiam, hogy jól átvertünk ám téged. A füveid élnek és virulnak! Látnod kellett volna, milyen képet vágtál, hahaha!

És hétrét görnyedt a kacagástól. Gitti értetlenül bámult, anya pedig rosszallóan csóválta a fejét.

Mikor apám ezt elmondta, hallottam, amint megnyílik a fürdőszobai csap, majd elzárul, és a fürdőből egy fiatal, szőke lány lép ki.

-- Bonjour! -- mondta mosolyogva. A sminkét igazítandó vette igénybe fürdőszobánk.

-- Fiam, hadd mutassam be a menyasszonyomat: ő Jacqueline de Bour!

-- Hi, fellas! -- köszönt még egyszer a hölgyemény.

-- Dag! -- pislogtam rá fáradtan. De én most nem tudtam ezzel a nővel foglalkozni. Nagyon feldühített apám gyerekessége, ezért jól legorombítottam a fatért:

-- Úgy látom, még mindig nem tudtál felnőni, apa!!! A növényzetem, tudod jól, tabutéma! Azzal nem lehet viccelni. Mit szólnál, ha én meg azt mondanám, hogy az unokád megette a kedvenc temperád? Ugye, hogy nem örülnél? És mi ez, hogy ilyen piszlicsáré dolgok miatt hazarángatsz?! Tudod, milyen drága az út? Nekem költséges hobyjaim vannak, én nem tudok ilyen extra utakat fizetni!!!

Néném csillapítani próbált:

-- Ugyan már, inkább gratulálj te is apának, és kívánj neki sok boldogságot; úgy való!

De én csak legyintettem. Sarkon fordultam, és bezárkóztam a szobámba. Most először tökéletesen meg tudtam érteni jóanyámat, amiért beadta a válópert. Ilyen egy megbízhatatlan alakot, mint id. Farkas Gyula!

Így hát, kedves blogolvasók, szereztem egy mostohaanyát. Egy mostohaanyát, aki mindössze három évvel idősebb nálam, flamand, és most fejezte be a képzőművészetit keramikus szakirányon. Az apja (mostohanagyapám) elektroműszerész, és imád rablórömizni. Szép kis kilátások, nemde? Mindenesetre megpróbálom a dolgok pozitív oldalát nézni, Gitti mondta, hogy legalább tud majd köcsögöt csinálni növényeimek.

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula

a BME mérnök-fizikus szakának nemsokára IV. éves hallgatója

A bejegyzés trackback címe:

https://kosbor.blog.hu/api/trackback/id/tr38892974

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

daniel 2008.07.08. 10:45:39

Jacqueline de Bour - ilyen névvel hogy lehet flamand?
süti beállítások módosítása