Kedves Blogolvasók!

Attól még, hogy az elmúlt bejegyzéseimben nemigen beszéltem róla, az ellen-kosbortúracsapat és B. Miklós ármánykodása miatt javában töröm a fejem. Nem is nagyon akartam semmit képernyőre vetni, amíg nem realizálódik a stratégia a maga komplexitásában. Még Julit és Josht sem vontam be. Hogy miért? Josh egy jó adag Big Macért képes még az anyját is elárulni, Julit pedig könnyen megtévesztenék a fondorlatok, a krokodilkönnyek (elvégre nő!). Tudnivaló, hogy a múltkori szavazás azt az eredményt adta, miszerint a kedves olvasóközönség Bene Róbertet találta a legalkalmasabbnak a kémi pozíció betöltésére. Na mármost az is tudnivaló, hogy van némi fenntartásom Róberttal kapcsolatban, lévén silány jellem. S bár meghajlottam a nemzet nagysága előtt, tudtam, hogy mennyi munkát fog adni számomra hebehurgya barátunk.

A minap tehát úgy döntöttem, berendelem Szederkénybe Róbertet. Feltelefonáltam hát: az édesanyja vette fel, és igen örült nekem, mert mindég is kedvelt, szívesen vette, hogy a fia velem barátkozik, hisz tőlem csak jót tanulhat, mondotta. (Ellentétben a huligán Péterrel és hasonszőrű cimboráival.) A pályaudvaron talákoztunk, ahová berobogott Robi is. A régi szép idők emlékét láttam viszont kopott alakjában: termoszban kávét hozott, és rajta volt a bakancs is. Szegény pára azt hihette, hogy túrára hívom! Azért mondtam, hogy kopott, mert a bakancshoz nem terepruha társult, hanem egy rockegyüttessel díszített póló. Oh, tempora, oh mores! Hiába Amál néni gondos nevelése, azért a rosszat nem lehet csak úgy ukmukfukk kiirtani. Főleg, ha még tartja is a kapcsolatot kísértőivel.

-- Azért rendeltelek ide, fiam, mert fontos feladatot testálok rád! -- kezdtem patetikusan, miután fogadtam kézcsókját. -- Jer, menjünk be egy presszóba, ahol egy szimpla mellett mindent megvitathatunk.

-- Igenis, Gyula mester -- dadogta Róbert.

Alig hogy beléptünk, máris ismerősbe botlottunk. Ennek több okból sem örültem.

Egyrészt azért, mert az illető Bogyó néni volt! Néha ugyanis azt kell hinnem, rajtam kívül egyedül Bogyó néni normális egész családomban. Gitti artistát nevel egy szem, nagy reményekre jogosító fiából, Zsolt lumpen, anyám szeleburdi, apám pedig... kár is szót vesztegetni rá. Azt hiszem mindent elmond róla, hogy Tunéziába ment nászútra. Értitek, Tunéziába? Mikor a Mátrában most bontja legszebb virágait a csomornika!

Hozzá kell tenni, a nénire is megorroltam kissé a múlt heti robotmunka miatt. Többek között ezért sem örültem a viszontlátásnak, mert féltem, megint előhozakodik valamivel. A másik oka pedig az volt, hogy a szigorúan titkos küldetés megbeszéléséhez igazán nem volt most szükség a társaságához.

-- Nocsak, kit látnak szemeim? -- üdvözölt a néni. -- De jó, hogy találkozunk!

Robi már előzékenyen hellyel kínálta volna a nénit, ám semmi szükség nem volt arra, hogy most ő ide telepedjen. Ezért aztán csendre intettem okvetetlenkedő barátunkat. Szerencse, hogy Bogyó néni nem akart sokáig traktálni minket.

-- Gyuszikám, rándulj már át majd hozzánk -- mondta --, küldök Gittikének jó kis jamot.

-- Jó, jó -- feleltem türelmetlenül, mutatván Bogyó néninek, hogy most nem alkalmas nekem a vele való csevej.

-- Na jól van, majd telefonozzatok! Puszillak, aranyoskáim! -- azzal elcammogott.

-- És most, hogy tiszta a terep -- fordultam Robihoz --, elmondanám, miért is hívattalak.

És elmondtam neki.

Izgalmas, ugye, kedves olvasók?

Üdv:
ifj. Farkas Gyula

Ui.: Az akció sikere érdekében a jövőben csak kódnyelvet fogok használni a cselekmények leírására.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.