Kedves Blogolvasók!

Minap interurbán hívást kapam M. Poszátától, aki azzal biztatott, hogy a lehető legjobb úton halad a Miki megzsarolására kifundált tervünk realizálása. Egyelőre azonban nem árult el részleteket, de nekem már ez is elég volt, hogy rózsás hangulatban lássam a világot, és fütyürészve közlekedjek a macskaköves rakparton gyönyörködve a bodor felhők pompás látványába. Amikor már-már azt hittem, minden tökéletes, akkor bizonyosodott be: korántsincs így! Hiszen még csak ezután jutott eszembe az a vicces történet, amin hazáig bruhaháztam.

Ezúttal nem fizikaórán esett a muri, még csak nem is matekon, hanem élettanon. A megtörténés ideje sem akármi: az érettségi!!! Egyik osztálytársam -- nem mondom meg a nevét, mert a végén még megsértődik, amiért ország-világ elé kiteregetem balgaságát -- azt a tételt húzta, amelyben Nagy Éva munkásságát. Gondolom, számotokra is nyilvánvaló, hogy a bizottság a hölgy pszichoneuroimmunológiai kutatásaira volt kíváncsi, amit Berczi kartárssal végzett még a hatvanas években. A vizsadrukk tette vagy osztálytársam bárdolatlansága, de ő nem erre asszociált, hanem kibontotta nyakkendőjét, és a parkett közepére ugorva elkezdte énekelni: Ez az utolsó randevúúúúnk, / de ugye mi nem siránkozúúúúúúúúnk?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.