Nyájas olvasóim!

A Skolasztika felkutatására indított missziót eleddig még nem koronázta siker, bár azt megsúgom, hogy Poszáta megkezdte a Tiba kommentelőtől jött javaslat lekáderezését. Én a wiwen hirdettem az üzenőfalon, de sikerről egyelőre nem számolhatok be. Akit viszont nagy siker ért, az nem más, mint Hintalan Hajnalka!

Történt ugyanis, hogy a minap éppen Poszátától jöttem hazafelé a mínusz kettes villamoson, amikor is valaki megkocogtatta a hátam. Felriadtam gondolataimból (ugyanis éppen a villamos túlsó végén álló fószert figyeltem, aki talán a galád B. Miklós volt, és egy barna hajú lány kacsóját fogta -- de messze volt, így nem tudom, helyesek-e sejtéseim). Hátranéztem, és hirtelen Hintalan Hajnalka villantotta rám harminckettes mosolyát!

-- Szia, lány! -- üdvözöltem illendően.

-- Képzeld -- mondta --, megkerült a buksztárca! Visszaküldték. Épp most megyek az okmányirodába, hogy átvegyem. Hát nem szupi?

El kellett ismernem, szupi. És mivel nem volt különösebb dolgom, úgy döntöttem, elkísérem Hajnalkát az irodába. Hajni kellemes társaság, és amúgy is olyan ritkán találkozunk. Most sem ért rá sokáig, mivel vigyáznia kellett unokatestvéreire, akiket -- amíg ő a hivatalos ügyeit intézi -- az otthoni komputer gondjaira bízta. Hajnalka nemsokára magához vette jogos tulajdonát, és örömmel konstatálta, hogy a benne levő bélás és az a pár ezredes hiány nélkül megmaradt!

-- Vannak még rendes emberek -- közölte hálásan. Véleményét osztottam egészen addig a pillanatig, amíg Hajnalka ijedten fel nem kiáltott:

-- Hogy azt a fűzfán fütyülő réz(Cu)angyalát! Hiszen... hiszen -- a felháborodástól szinte szóhoz sem jutott. A váróban ülő emberek mind ránk szegezték tekintetüket, úgy várták a folytatást.

-- Nocsak! Tán csak nem a kedvesed fényképét lopta el valaki? -- próbáltam humorral elütni a dolgot. De arcomra fagyott a mosoly, mikor Hajnalka halkan azt suttogta:

-- De bizony azt!

És hogy a bosszúság még nagyobb legyen, kiderült, hogy a 10 db melegétel-utalványból egyet valaki felhasznált!!!

Ez már több volt a soknál... Hajnalka olyan ábrázatot vágott, mint aki citromba harapott. Úgy döntöttem, elmesélek neki pár botanikai témájú vicces esetet, de ő leintett:

-- Majd máskor. Most jobb, ha hazamegyek.

A zsebemhez kaptam, és akkor realizáltam, hogy van még nálam egy kissé olvadt Vadász szelet. Azt a kezébe nyomtam, s azzal búcsút intettem neki.

Hogy milyen emberek vannak! De azért... Hajnalka csak a kedvese képét vesztette el, én viszont a kedvesemet magát. Azt hiszem, ez az igazi bonyodalom, és nem egy cakkos fotográfia hiánya.

Elgondolkodtató, nem?

Jó szelet!
ifj. Farkas Gyula

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.