Szervusztok, kedves Blogolvasók!

Bár múltkorában már úgy tűnhetett, túltettem magam ama bizonyos mulatságon megesett kellemetlenségen azáltal, hogy felidéztem néhány gimnáziumi vicces esetet, ez bizony korántsincs így. Sokat tépelődtem magamban, mitévő legyek. Úgy gondoltam, Juli lelkére kell beszélnem, hogy kapcsolata a galád B. Miklóssal semmiképpen sem egyeztethető össze kosborcsapattagságával. Reménylettem, hogy kedvemért majd véget vet a liezonnak, de erre nem alapozhattam. Mindenesetre audienciára rendeltem Júliát egyik este kollégiumi szobámba (mely -- megjegyzem -- elég gyászos hangulatú most az üres ketreccel s a gazdátlan mókuskerékkel). Előzőleg még Poszátám azzal az ideával szolgált, hogy ne próbáljam egyből szétválasztani a szerelmeseket, ellenkezőleg: ha már így alakult, próbáljak meg valami hasznos kovácsolni a dologból.

-- Hogy érted? -- tettem le fáradtan a tollat (éppen a soron következő kongresszus témáját szedtem vázlatpontokba).

-- A válasz pofonegyszerű, mester. Júlia akár kémkedhetne is az ellen-kosbortúracsapat viselt dolgairól!

-- Milyen igaz! -- ütöttem homlokomra, s elégedetten barackot nyomtam Poszáta kobakjára. Júliát immáron kiegyensúlyozottan, régi magabiztosságommal fogadtam szobámban, gondterheltségemnek nyoma sem volt.

A múltkor hacacáré kihívó öltözékéhez képest igen visszafogottan jelent most meg a bűnös leány. Kék matrózgallérja, patentharisnyája, behúzott nyaka és lehajtott feje most egészen gyámoltalannak, bűntudatosnak mutatta.

-- Hívattál. Itt vagyok hát -- nézett most konokul a szemembe.

-- Nem szaporítom a szót -- kezdtem. -- Mondd csak, mit jelentsen ez az egész?

-- Még magyaráznom kell?!

A lányka szemtelensége arcomba kergette a vért, de legyőzvén indulataimat nyugodtan szólaltam meg:

-- Júlia, ugye tisztában vagy tetted következményeivel?

Mély hallgatás volt a válasz.

-- Ha továbbra is csapatunk tagja óhajtasz maradni, véget kell vetned szégyenteljes viszonyodnak az alávaló gazemberrel.

Júlia szóra nyitotta a száját, majd becsukta.

-- Szóval... Ígéred-e, hogy szakítasz B. Miklóssal?

Mivel Juli még mindég nem volt hajlandó nyilatkozni, úgy döntöttem, megcsillogtatom előtte a másik lehetőséget is.

-- Hallgatsz. Qui tacet, consentire videtur. Vagy netán... hogy lásd, mennyire vajszívű vagyok, mondok még valamit. Nem kell szakítanod a latorral, sőt: kifejezetten támogatni fogom a kapcsolatotokat...

Juli szeme felcsillant erre, de még mielőtt reagálhatott volna, gyorsan folytattam:

-- ... ha vállalod, hogy időnként tájékoztatsz minket az ellenség üzelmeiről.

-- Spiclinek akarsz alkalmazni? -- fakadt ki Juli.

-- Így tag maradhatsz, és Miklóssal sem kell szakítanod -- soroltam ajánlatom előnyeit.

-- Mit képzelsz?! Erről szó sem lehet! -- sikoltotta hisztérikusan Bihari kisasszony.

-- Ahogy gondolod. Nem kényszer a tortaevés. Akkor viszont nyomatékosan figyelmeztetlek, hogy nem maradhatsz tovább a csapatban.

-- Tudod, mit? -- nézett fenyegetően szemeimbe a lány. -- Nem is akarok itt maradni! Ezennel beadom lemondásomat! -- Azzal letépte ruhájáról a csapatjelvényt, földhöz vágta, és kiviharzott a koliszobából. Dermedten bámultam utána.

Megmondom Nektek, kedves Olvasók, nem örülök eme váratlan fordulatnak. Hiszen most az a kellemetlen szituáció állt elő, hogy az utolsó -- még valamit érő -- csapattagot veszítettem el, hiszen a többi tag szakmai tudása nyomába sem ér nem hogy az enyémnek, de még a Juliénak sem. Aki -- várhatóan -- ezek után az ellenséges csapatot fogja boldogítani, s ezáltal szakmailag is megerősíteni.

Aggasztó, nem, kedves Olvasók?

Jó szelet!
ifj. Farkas Gyula