Kedves Blogolvasók!

A hétvégém igen mozgalmasan telt: a kosbortúrán esett incidens annyira lefoglalt, hogy csak most tudok beszámolni a másik fontos eseményről. Jól kapaszkodjatok meg, mert olyat hallotok majd, amit eddig még nem! Történt ugyanis, hogy népes családi ceremónián vettem részt vasárnap: Gittiék ünnepelték első házassági évfordulójukat.

Édesanyám Feketeerdő-tortát rendelt a közeli cukrászboltból az ünnep fényét emelendő. (Bátorkodom megjegyezni, itt nem voltak olyan szép páfrányok és kosborok, mint a Mátra erdőiben.) Az ínycsiklandó cukrászterméket látván Zsolti (a sógorom) felkiáltott:

-- Gyuszikám, hadd legyen az enyém az első szelet!

(Zsoltiról tudni kell, hogy volt néhány konfliktusunk, de most a jelek szerint békülni próbál.)

Kérését hallván anya már hozta is a kést, és átnyújtotta nekem. Vágás előtt azonban úgy döntöttem, megerősítést kérek sógoromtól.

-- Biztos vagy benne, hogy kérsz egy szeletet?

Zsolti egy pillanatig értetlenül bámult, aztán mohón bólogatott. Úgy döntöttem, nem vitatkozom vele, így hát belevágván a tortába teljesítettem kérését. Imígyen:

A szeletet meglátván Zsolti döbbenten bámult. Családtagjaim is, de a húszfilléres leesvén nekik az egész kompánia hangos kacagásban tört ki. Még Ede is gőgicsélni kezdett kifejezendő, hogy édesapja mekkora ostobaságot mondott. Így jár az, aki tortakörcikk helyett tortaszeletet kér!

Tanulságos, nem?

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.