Igen tisztelt Blogolvasóim!

A minap olyan borzadályos dolog történt, hogy alig találom a megfelelő karaktereket a klaviatúrán. Attól tartok, nem fogtok hinni tulajdon szemeteknek. De inkább nekem higgyetek, mint az újságosstandon árult szemeteknek. Az én szavam ugyanis maga a hitelesség. Így hát nincs okotok kételkedni. Amit leírok, az szó szerint így történt. Isten és Galois a tanúm! Sőt, Galois hovatovább mindezen elbeszélendő események áldozata... de nem akarok a dolgok elejébe rohanni. Vegyük csak szép sorjába!

Reggel, miután felkeltem, megmosakodtam, fütyörészve fogat mostam. Éppen a hátsó őrlőfogam egyikén habzott a kefe, amikor eszembe jutott egy nagyon nagy mulasztás. Talán még emlékezhettek arra, hogy Karesz exbarátunknál egykor én nem csak a Természetbúvárt javítottam ki piros filccel, de egy táncos-zenés mulatság előtt még radikálisan új gondolatokat is levetettem a szalvétára a matematika témakörében. Talán jól jönnének ezek a gondolatok Skolasztikámnak, aki éppen a Carmichael-féle (máig bizonyítatlan) sejtést gyűri. Skola, igaz, most éppen Bécsben van egy konferencián, ahová édesapját kísérte el, és már úgy hiányzik nekem, mint hidrogénatomnak a 2s alhéja. De amint hazajön, úgy döntöttem, ezzel a néhány gondolattal lepem majd meg hazatértekor. Hogy fog ám örvendezni! Ehhez viszont feltétlenül szükséges, hogy T. Károlytól visszaszerezzem az említett szalvettapapírt.

Felkerekedtem hát, és Galois ketrecével a kezemben elindultam T. Károly lakásához. Kérdezhetitek, miért vittem magammal eme kedves kis jószágot? A válasz pofonegyszerű. Mégsem hagyhattam szegény szerencsétlent egy légtérben egy olyan személlyel -- itt most Péterre gondolok --, aki nem átallott a kosborcsapatot romlásba döntő B. Róberttel kokettálni! Akitől ez kitelik, nos attól minden más egyéb ocsmányság is!

Bár semmi kedvem nem volt Károly ábrázatjához, a munkám visszaszerzése kedvéért legyűrtem ellenérzéseimet, és villamosra szálltam. (Itt jegyezném meg, hogy ellentétben a múltkori esettel most nem keveredtem szóváltásba a kalauz úrral -- ti. Galois-nak nem váltottam jegyet, lévén kiskorú --, mivel nem is volt kalauz a járművön.) Nemsokára meg is érkeztem a VII. kerületi bérházba. A szőnyeget poroló vici régi ismerősként üdvözölt. Elújságolta, hogy múltkor akkorát fékezett vele a villamos, hogy a kosarából kigurult az összes krumpli. Sajnos a BKV szolgálatatásának színvonaláról én sem tudtam sok jót mondani. És nem is akartam, mivel sürgető dolgom volt.

Kareszt otthon találtam. Szerencsére a sajtó képviselői nem voltak jelen -- könnyen félreértelmezésre adhatna okot ugyanis a tény, hogy az ellenséges csapat főhadiszállását kerestem fel. Nem a kibékülés szándéka vezetett! Nem a háttéralku! Nem! Egyedül csak a matekbizonyítások lebegtek lelki szemeim előtt.

-- Ööö... szervusz -- motyogta hajdanvolt cimborám.

-- Ne is próbálj meg bratyizni -- hárítottam el kézfogását. -- A bizonyításaimért jöttem.

-- Miért? -- kérdezte. Pedig nem is ült a fülén.

-- Ha nem segítesz, majd megkeresem én! -- rikkantottam, azzal Galois ketrecét letettem a ruhaszárító mellé, és nekiláttam a kutatásnak. Karesz vállat vont, és tovább olvasott. És valóban: a gazember megtagadta a közreműködést! Ekkora egy phlegmaticus fickót! Mindenesetre én alaposan körülnéztem az íróasztalán. Ott nem lelvén, amit keresek, fiókjait is felforgattam -- mindhiába. Ekkora szemtelenséget!

-- Hová rejtetted? -- förmedtem rá, és megragadtam a grabancát.

Belátom, kissé eltúlzott volt a reakcióm, de emlékezhettek rá, nagyon rossz tapasztalataim voltak már az elhagyott bizonyításokkal.

-- Esküszöm, nem tudom, miről beszélsz -- mentegetőzött Károly. Sápadt arca, remegő hangja engem is elbizonytalanított. De nem tudtam, hihetek-e neki. Gondterhelten ültem le a díványra, és azon törtem a dióm, mit tegyek. A méla melankóliából egy velőtrázó cincogás riasztott fel! A hang irányába kapván a fejem realizáltam, hogy Timoti feje Galois ketrecében van!

Mint a szélvész, egyszerre ugrottunk oda Karesszal: jól össze is koccantak fejeink! A fájdalom azonban semmiség volt ahhoz képest, aminő rémületet Galois átélhetett. Szegény teremtmény abban a pillanatban azt kívánta, bárcsak konditerembe járattam volna a fizikafelolvasások helyett... megfeszülve küzdött életéért. Csak lélekjelenlétemnek köszönhető, hogy a palacsintasütő által Timoti fejére mért ütéssel végül sikerült kiszabadítanom Galois-t szorult helyzetéből. Timoti vernyákolva elrohant, és a konyhaablakon át a lichthofra távozott.

Ez a macska eddig sem volt szívemnek kedves. Tudni kell róla, hogy drogos. Ezt penig onnan tudom, hogy H. Zsuzsánna fivére egy összejövetel alkalmával (melyen én is jelen voltam abbéli reményben, hogy csillagászati megfigyeléseket tehetünk a kompániával), füves cigarettájából egy jó adagot a macskára fújt. Ekkor állt rá az anyagra, és tartok tőle, később keményebb szereket is kapott. A mellékelt fotó egyébként ékesen bizonyítja, milyen szétcsúszott arc ez a Timoti. A drogok hatását mutatja, hogy nem volt képes megkülönböztetni egy hörcsögöt és egy egeret. Márpedig tudvalevő, hogy a macska az egerekre éhes. De nem nyilvánítottam véleményt, mivel arra se méltatom már az ellenséges kosborcsapat tagjait, hogy jól legorombítsam őket. Így hát felhúzott orral, angolosan távoztam, sajnos a bizonyítás nélkül.

Mitévő legyek, nyájas olvasók?

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.