Kedves olvasóim!

Köszönöm kitüntető figyelmeteket, amiért nap-nap után olvassátok blogomat. Különösen jól esik ez, amikor ilyen válságos napokat élek át. Na, de félre bú, még az a szerencse, hogy vicces történeteim mindég mosolyt fakasztanak arcomra.

Most viszont nem mókás esetről számolok be, hanem arra, hogy találkoztam Hajnalkával, aki megkönnyebbülten távozott a kórházból. Hintalanné asszonyt -- aki mellesleg kalapkészítő mesterséget tanult, és sokáig így is kereste kenyerét -- az orvosok a lehető legkiválbb kilátásokkal kecsegtették, így Hajnalkának sem kell aggódnia. A műtétig viszont még székesfővárosunkban marad, így nélkülöznie kell kedvesét, a geodéta Zsoltot. Talán ezért is örült meg annak, mikoron egy kávéra hívtam kedvenc eszpresszómba, és szerelmükről faggattam. Jól eshetett neki, hogy valaki felőle érdeklődik. Mert azt persze nem kötöttem az orrára, hogy Skolasztikámról szeretném bővíteni tudásomat.

-- És hogy ityeg a fityeg? -- elevenítettem meg kopásnak indult szlengműveltségem, melyre még évekkel ezelőtt tettem szert, de hogy hogyan, arról talán majd egy következő posztban számolok be, mert ez most nem tartozik szorosan a tárgyhoz.

-- Semmi jó. Skolasztikával teljesen elfajult a viszonyom!

Csodálkoztam, miért nem használja a kedvesed terminust, de nem akartam megakasztani beszámolóját, amelyet most történet formára fazonírozva be is mutatok nektek, kedves olvasók. Olvassátok Hajnalka beszámolóját (természetesen a stilisztikára gondom volt)!

Skolasztika már az első perctől kezdve -- amikor kapatosan betámolygott közös albérletünkbe -- gyűlölettel viseltetett párom iránt, aki pedig olyan jó ember, hogy kenyérre lehetne kenni. De Sulinak szinte eszét vette az állandó rettegés az állásvesztéstől, valamint az, hogy a Marikával való párviadalban rendre alulmaradt. Valamelyik nap ezzel fogadott:

-- Jó lenne, ha nem lógna itt állandóan ez a mandró! Nekem komolyan kell készülnöm a művelődésszervező szakra, ő meg mást se csinál, mint bömbölteti az Onidn-családot!

Felfortyantam a szóra, mivel az említett sorozatot én magam is nagyon szerettem.

-- Na ide figyelj, te lány! Szerinted miért mondjak le valamiről csak azért, hogy neked egy kicsit ne legyen rossz? De attól még jó se lesz! Azt a kis tévézést igazán el lehetne viselni.

Jogos és tökéletesen ésszerű érvelésemet hallván Skolasztikát elöntötte a pulykaméreg. Tehetek én erről? Én már csak egy ien konzi lány vagyok!

Na de mindegy, lényeg, ami lényeg: innentől kitört a háborúság. Én nan érzékeny vaok mindenre, de pláne Skolasztika módszereire. Egyszer például gombostűt rejtett el az ágyon, ami súlyosan megsebesítette kedvesem. Persze bizonyíték híján nem vádaskodhattam, de éreztem, közeleg a végső összecsapás ideje.

Erre éppen az azelőtti nap került sor, hogy nagymamámat meglátogatandó Budapestre utaztam volna. Éppen a bőröndömre ültem, hogy a sokk cucc valamiképp belegyömöszölődjön, amikor megszólalt a csengő.

-- Suli, menj már, nyisd ki az ajtót! Én most nem érek rá...

Skolasztika máskor csak ajakbiggyesztéssel válaszolt vón, de most valósággal odalibegett.

-- Hajnalka drágám -- hallottam pár minutum múlva --, a kedvesed van itt!

Meglepődtem, mivel úgy tudtam, hogy Zsolt Kiskunmajsára megy terepgyakorlatra. De természtesen örültem, lelkemben kis rőzsedalok gyulladtak, mely azonban el is aludtak a látogató által hozott széltől.

-- Kristóf, te vagy az? -- hüledeztem. Skolasztika elfeledte mondani, hogy nem a jelenlegi, hanem a régi kedvesem tette nálunk tiszteletét.

-- Drágám! -- tárta ölelésre karját. -- Skolasztika mondta, hogy meggondoltad magad, hogy igazat adsz nekem, és mindent újrakezdhetünk!

-- Várjál, macskajancsi! Nekem most beszédem van Skolával, te meg addig üljél már rá a bőröndömre. Köcce!

Ezt az utolsó szavamat már a kiskonyhából hallhatta Kristóf, ahová Sulit kirángattam.

-- Mi a baj?? -- kérdezte Skolasztika.

-- Drága barátosném, ezzel így semmire se megyünk. Remélem, tudod, kinek most a legrosszabb... nem neked! De nem is nekem! Hanem Zsoltnak. Figy, nekem tetszik és belekevertam, de arról nem tehetek, hogy te látni sem bírod az Onidn-családot!

-- Én nem az Onidn-családot nem bírom látni -- közölte Suli. -- Csak annyit kértem, hogy ne kelljen egy levegőt szívnom elviselhetetlen szerelmeddel.

-- Oat vársz el tlm, aminek nincs sok értelme -- feleltem neki. Suli megvető hallgatására tovább folytattam:

-- Nan szarul esik, h ahelyett, h megbeszénénk, s te is próbálnád az én véleményemet figyelembe venni, s igyekeznénk egy normális kapcsolatot kialakítani, na ahelytt kéremszépen itt szívózol vlm.

Eközben Kristóf is bejött a konyhából, kezében egy doboz Toblerónéval, amit tétován nyújtott felém. Skolasztika pedig hátat fordított, kivonult a konyhából, de a küszöbön állva még odaszólt:

-- Ennyit a barátságunkról.

Közölte, hogy el fog költözni az albérletből. Azóta szorgalmasan nézegeti is az apróhirdetéseket, de még tudtommal nem sikerült új albérlet után néznie. De még egy ágybérletet sem talált! Azóta elég hűvösen viselkedik, jóformán alig szól hozzám. Engem már zavart ez az állapot, ezért mondtam is neki:

-- Szerintem így normális ezek után az, h legal az albérletes dolgokat norm intézzük, meg beszélgetünk a közös költségekről meg a rezsiről.

Én tartottam is ehhez magam, de Suli nem valami kommunikatív azóta sem.

Hát most mi ehhez mit szóltok, kedves Olvasók? Gondoltátok volna, hogy így összevész a két jó barátnő, akik penig nemrégiben még óriási pizsamapartit rendeztek???

Üdvözlettel:
ifj. Farkas Gyula

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.