Igen kedves Blogolvasóim!

Lévén pótlási hét, mást nem csinálok, csak lógatom a lábam, és fülelek ide-oda, hátha hallok vicces történetet. Azonban van más is! Stúdiumaim most már nem akadályoznak meg abban, hogy ellátogassak Skolasztikámhoz a hülyeintézetbe.

Nem csalódtam az intézmény modernségében, minden úgy volt szó szerint, ahogyan azt Poszáta nekem elmesélte. Saját szememmel láttam, hogyan részesítik hűtőfürdőben azt az elmebajost, aki magát Bonaparte (I.) Napóleonnak képzelte. Skolasztikámat viszont már nem ott találtam, ahol azt kémem elmesélte. Mivel az orvosok szerint tisztult az állapota, most már pár perces sétát is engedélyeztek számára a kertben, ahol kezén muffal, az ápolók figyelő tekintete mellett sétálgathatott.

-- Kisztihand, kedves! -- csaptam össze sarkam, és tréfásan szalutáltam. Aztán kézen fogtam nőmet, és leültünk egy kőpadra. Skolám érdeklődve hallgatta jobbnál jobb vicces fizikaórás eseteimet, sőt: a göde évfolyamtársaimmal elkövetett príma heccet is elmeséltem neki, amin hangosan bruhaházott, csak úgy zengtek az évszázados falak! Átadtam édesanyja üdvözletét is, aki mint megtudtam, Skolasztika tiszteletére megnézte a Dallas azon jelentét videón, amikor az öreg Jock meglátogatta első feleségét az elmegyógyintézetben. Ennél többre azonban nem futotta a ljubljanai díszdoktor drága idejéből.

Kedélyesen elbeszélgettünk, ám egyszer csak Skolasztika megfogta a kezem, és imígyen szólott:

-- Drága Gyula, közeleg a karácsony...

-- Tudom, már meg is vettem neked az ajándékod. Mégpedig egy Hoagy Carmichael bakelitet -- kacsintottam rá tréfásan, mókásan utalva arra, hogy bizony beletört a drága Skolasztika bicskája a Carmichael - féle máig bizonyítatlan sejtés megoldásába.

Skolasztikám -- kivételesen -- most nem nevetett a sziporkámon. Ehelyett így szólt:

-- Én is adok neked valamit. Mégpedig... mégpedig nem mást... mint a szabadságot! Élj boldogul nélkülem, egyetlen szerelmem...

-- Hohó! A Szabadság téeszt adományozod nekem? Én is olvastam ám Gergely Sándor kiváló regényét, a Forró nyár címűt, ami a falusi kollektivizálás rögös útját mutatja be. Igazán kedves tőled, hogy gondoltál rám, bár a könyv témáját tekintve nem reáltudományokkal kapcsolatos. De ez is csak azt mutatja, hogy megértetted végre: nem vagyok kockafej.

-- Gyula, félreértesz! -- sóhajtott Skola, azzal fogta magát, szép kacsóját kivette a muffból, lehúzta jeggyűrűjét, s a tenyerembe pottyontotta.

Ez beszédesebb volt számomra, mint száz szó, mint ezer mondat: tudtam, hogy ezzel örökre vége a kapcsolatunknak. Skolasztika azonban még mondott  egynehány indokot, miért is szakít, de ezeket már Helmut szorításában, aki vitte őt vissza a szobájába.

-- Úgyse lenne jövőnk... ne korlátozzon téged is a betegségem... találj magadhoz illőt... én sosem gyógyulok meg... nekem már ez az otthonom...

Még jó, hogy említette az otthont, mert csak ekkor jutott eszembe, hogy otthon még meg kell locsolnom a kosborokat, mielőtt postára adom őket. Így hát fütyörészve hazamentem. Nota bene: egy szomorú dalt fütyültem.

Hát így jártam, Blogolvasók!

Jó szelet!
ifj. Farkas Gyula

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.