Igen kedves blogomat Olvasó Közönség!

Kémem, Poszáta a minap fontos találkozóra hívott egy csendes sarki eszpresszóba. Sejtettem, hogy fontos dologról lesz szó, mégpedig egy korábbi megbízásommal kapcsolatban (a Csapody-album visszaszerzésére). Azt hiszem, kedves olvasók, felesleges itt most titkolóznom, mi is volt ez a hadművelet. Korábban csak azért nem számoltam be róla, mert félő volt, hogy Juli esetleg megtalálja netnaplómat és mindenről tudomást szerez. Most viszont mindent kitalálalok! Azt vettem ugyanis a diómba, hogy mivel Juli facér lett, viszont tudja, hogy hol van a Csapody-album, akkor talán a facér állapotának annulálásával kinyerhető lenne bodros fejéből az információ a becses ereklye hollétét illetően. Innentől pedig már pofon egyszerű lenne, ha Poszáta vagy valaki más, visszavenné...vagy ha vulgárisan akarunk fogalmazni, visszalopná! A lopás azonban itt nem helytálló formula, mivel ez az album a csapatunk kizárólagos tulajdona, az álnok B. Mikiék jogtalanul bitorlják csupán.

A csodásan eltervezett ötletem azonban dugába dőlt. Történt ugyanis, hogy Poszáta naponta nagy csokor virágot küldött az említett hölgynek, névjegykártyáján a rejtélyes "Titkos hódoló" aláírással, felcsigázván ezzel Júlia kíváncsiságát. Egy hétig küldözgette a csokrétákat, aztán döntő lépésre szánta el magát: szerelmes levelet írt a lánkának, melyben közölte, hogy szerda este 7-kor szívesen tenné tiszteletét nála. Az említett időpontban Poszáta fel is szerelkezett a megfelelő kellékekkel, úgymint: nagy doboz bonbon piros csokrétával átkötve, kezében illatos rózsaszálak. Mivel biztos akartam lenni a sikerben, még világhíres kölnimből is kémem rendelkezésére bocsátottam néhány cseppet. Minden remekül alakult.

Poszáta meg is jelent a Fehér Hajó utcai lakásban. Csengetésére azonban senki sem nyitott ajtót. Ismételt próbálkozás után a a szomszéd lakás ajtaja kinyílt, és a hajcsavarós, neglizsés szomszédnő felvilágosította kémemet:

-- Jaj, kedveském, hiába is csenget, itt már nem lakik senki!

-- Miii-csooo-daaaa? -- kerekedett el Poszáta szeme a szódásszemüveg mögött.

-- Ahogy mondom, tetszik érteni? El-köl-tö-zött! Vagy mondjam más nyelven? Mit néz, mint bornyú az új kapura? Do you speak English? Oder Deutsch? Usted habla Espanol? Spreek je Nederlands? Parlez vous francais? Tumi ingreji kotha bolo?

Az utóbbi kérdés hallatán Poszáta fejében derengeni kezdett valami, ám mivel sajnos ügynöki tevékenysége miatt kénytelen volt mulasztani néhány órát a Bhaktivedanta-főiskola hindi kurzusairól, ez kevés volt a megértéshez.

-- Nem értek semmit sem -- rázta a fejét Bene Robi, mire a kedves szomszédasszony megszánta, és beinvitálta lakásába. Kellemes kis lakás volt, antik, porosodó bútorokkal, még az előző tulajdonos hagyta itt, mert Szalókiné Vattai Gizi -- mert így hívták ezt a derék munkásasszonyt -- csak albérlő volt itt. Éppen az urának készített ebédet, és amennyiben Poszáta segít neki krumplit pucolni, szívesen elmeséli az elköltözés történetét. Mivel Poszátának nem volt jobb dolga, beállt burgonyát tisztítani, és szemelkerekedve hallgatta, ahogy Gizi -- szájában bagóval -- mesélni kezd.

-- Hát az úgy volt, tetszik érteni, hogy ez a Juli mindig is olyan okos lány volt. Ez soha twisteltni el nem járt, mint a többi lányok, de nem ám. Pontban négykor mindig hazajött és a könyveit bújta. Ez, kérem tisztelettel, ez egy mintagyerek volt. Tetszik érteni, na! -- kezdett a történet mesélésébe az asszonyság.

-- Igen? -- gyakorolta Poszáta az aktív hallgatást a figyelmet fenntartandó, illetve az asszonyságot szóra bírandó, ám de ez fölösleges volt, mivel Gizi néni amúgy is bőbeszédű némber volt. -- Nem véletlenül mondja Buddha, hogy: „Csakis folyamatos gyakorlással szilárdulnak meg szokásaink, és csakis így tudunk elszántan ellenállni negatív hajlamainknak.”

-- No és aztán meg is lett az eredménye annak, hogy mindég csak a leckét biflázta, mert szorgalma jutalmául elnyert valami ösztöndíjat az alemánokhoz.

-- „Mindenki maga írányítja sorsát; mi magunknak kell megteremtenünk boldogságunk okait. Csak mi tartozunk ezért felelőséggel, senki más” -- idézte Buddhát Poszáta.

Gizi néniből csak úgy ömlött a szó:

-- Tudja, azzal az ösztöndíjprogrammal, ami mostanában annyira dívik az egyetemistáknál... valami humanista gondolkodóról nevezték el, itt van a nyelvemen, nem ugrik be... Tán valami Bohuslaus Lobkowicz von Hassenstein-program, vagy ilyesféle.

-- Nem inkább Erasmus? -- kérdezte Poszáta. Gizi néni rávágta:

-- De, de, arra gondultam! A németalföldi Guillaume Budéra!

-- Akkor ezt tisztáztuk -- mondta Poszáta, azzal lesöpörte öltönyéről a krumplihéjat. De Gizi tovább marasztotta, sőt még a bonbont is felbontotta, és úgy mesélt tovább:

-- Volt ám ennek a Julinak egy snájdig kérője, tetszik érteni: lovagja vagy mi a szösz. Ez elég sokat járt ide, jóképű fiú volt, nem mondom, ha húsz évvel fiatalabb lettem volna, hát lecsaptam volna a kezéről, tetszik érteni, szóval kikezdtem volna vele. De a Juli, mint mondottam, rendes lyány volt, és mindég áthívott garde dámának, ha meglátogatta a Bóna vagy Bóta fijatalúr, ilyesféle neve volt, asszem. Na de aztán történt valami, és a Bóna ifiúr nem jött többet. Összekaptak, összepattantak, tetszik érteni, szóval szakítottak.

-- Erről nincsenek bővebb információi?

-- Nincsen nekem, lelkem, aranyom. Tetszik tudni, hogy van az: magamfajta egyszerű munkásasszony kétnaponta fürdök a gyárban, akkor is deréktól fölfelé. Nincs melegvíz itt, kikapcsolta a tanács... De mondok én azért magának valamit. Jó szemem van meg jó szimatom is, tetszik érteni, gyanítom én, hogy ez a pályázat ugrasztotta őket össze. Mert hogy Juli kiment a fritzekhez, már a németekhez, Miklós meg itt maradt volna. Julinak választani kellett a karrier meg a magánélet között. De tetszik tudni, hogy van az: a távolság a kis tüzeket eloltja, a nagyokat fellobbantja, úgy énekelte ezt a Palika, tetszik érteni, a Szécsi Pál.

Poszátának ekkor ragyogó ötlete támadt.

-- Hát a Csapody-albumról tud-e valamit?

-- Arról én nem, csak a csaposról itt a szomszéd utcában, hej, mindig itatja az uramat, hogy a ménkű vágna belé. Elissza azt a kevés fizetésit is... de várjon csak, Csapodyt mondott... mintha derengene valami... adja csak ide a sósborszeszt, hadd húzzam meg, attól majd jobban forognak a kerekeim, tetszik érteni, az agyam.

A derék asszonyság kortyolt is egy nagyot az itókából, aztán folytatta:

-- Rémlik valami. Mintha kaptam is volna valami cédulát ettől a Csapodytól, na várjon csak! Látogasson csak el erre az internetes címre, aranyom, ott választ talál minden kérdésére: http://part.mdf.hu/index.php?akt_menu=881&amn=ftag&ft=csapody.

Mikor Poszáta itt tartott a beszámolójában, felemeltem a kezem, jelezvén, hogy kémem hallgasson el.

-- Hohó! Fontos információ ez a link! Jer, fiam, nézzük meg itt a kávézó számítógépén (mert -- hogy szavamat ne feledjem -- az említett eszpresszó pár éve internetkávézóként is funkcionált).

Diszkrét köhintésemmel jeleztem Poszátámnak, hogy legyen szíves előkaparni 300 HUF-ot, kifizetendő a netezés díját. Poszáta elő is szedte, és fizetett, mint a katonatiszt! Az izgalomtól remegő ujjakkal pötyögtem be a megadott linket Gizi szarkalábas betűi nyomán... úgy éreztem, hogy ha zátonyra futott is az eredeti terv, most új remény gyúl, és a vak sors mégis elibém hozza a Csapody-albumot.

Azonban... mint oly sokszor a Csapody-albummal kapcsolatban, a Sors ezúttal sem volt hozzám kegyes. Az említett link ugyanis az egyik magyarországi párt honlapjára kalauzolt el bennünket... minő érdektelen információ!

Búsan kavargattam hát szimplámat, és gépeltem be ezt a posztot, Olvasók -- ha már egyszer kifizettük azt a 300 HUF-ot, hogy ne vesszen kárba.

Üdvözlettel:
ifj. Farkas Gyula

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.