Mélyen tisztelt Diáriumolvasók!

Minap volt szerencsém összefutni egy kedves ismerősnőmmel, akivel már egy éve nem találkoztunk. Tóváry Katának hívják, és költő. Kellemesen elbeszélgettünk, és a beszélgetés közben felmerült a konfliktusom is, Gittivel. Kata -- bár Skolasztikát nem kedvelte túlzottan -- mindig is békepárti hölgyemény volt. Javasolta, hogy nézzem el Gitti meggondolatlanságát, hisz ha rendszeresen felolvasásokat tartok Edének, akkor pótolhatom a hiányosságot, amit a tapéta elmaradása okoz.

Igen ám, de arra gondoltam, hogy hamarosan itt a szeptember, és nekem nem lesz időm naponta fizikára, illetve matematikára okítani Edét. Szerencsére Katának erre is volt javaslata. Azt javallotta: vegyem igénybe a modern technika vívmányait, így például a magnetofont, illetve a videokazettofont, és mondjam rá a matektételeket a szalagra.

Meg is cselekedtem, és rögvest ebéd után át is rándultam Gittiékhez. Néném meglepődött jöttömön, de nem nagyon firtatta távolmaradásom okát. Tudta ő jól, mi hibádzik a kréta körül. Kiengesztelendő még maradék süteménnyel is megkínált, ám nem fogadhattam el, mert minél hamarabb hozzá kellett kezdenem unokaöcsém matétává neveléséhez.

Mikor beléptem Ede szobájába, örömmel konstatáltam, hogy a magnetofon már előre oda van készítve.

-- Hohó! -- lepődtem meg. -- Ez meg mi a manó ? -- kérdeztem, amint megláttam az asztalon egy sugárlemezt.

-- Apu küldte -- kezdett magyarázkodni Gitti, hogy elejét vegye, hogy belehallgassak a lemez tartalmába. -- Azt hitte, Edét ünnepeljük...

De engem nem lehetett eltántorítani célomtól. Benyomtam a play gombot, és elszörnyedve hallgattam a magnetofonból kiáradó ostobaságot:

(Karsai Gizella Pösze nyuszi című számát hallhattátok, kedves Olvasóim.)

Nem elég, hogy ilyen bárgyú tapétával rombolják Ede is képességeit, de most már az auditoros rendszere sem menekülhet?!

Ez több volt a soknál! Sarkon fordultam, és már ott sem voltam.

-- Gyula, a sütemény! -- hallottam Gitti hangját a lépcsőházban visszhangozni, de engem már ez sem érdekelt. Úgy látszik, Edét végleg elveszítem a Tudomány számára...

Dühödten hazarohantam, és csak kosborjaim locsolgatása segített lecsillapítni ádáz haragom. Szerencsére a csomornikák is kiváló egészségnek örvendnek, és ilyenkor mindig arra gondolok, van miért élnem.

Az ügyet azonban nem hagyhattam annyiban. Bár édesapám jelenleg Franciaországban tartózkodik, nem tudtam türtőzteni magam, és feltárcsáztam a számát. Amint felvette, jól legorombítottam, miszerint nem kellene botorságokkal teletömni egyetlen unokája fejét. Ő persze csak hebegett-habogott, én azonban nem voltam sokáig hallgatni mentegetőzését, és letettem a kagylót.

Ti is egyetértetek, Blogolvasók?

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula

Ui.: A képen a „művésznőt” láthatjátok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.