Szervusztok, kedves Blogolvasók!

Tegnap délután (du.) óráim végeztével éppen szegény elhunyt Galois ketrecét takarítottam, hogy felkészítsem a kéglit az új lakók (Gauss és ifj. Galois) érkezésére. Éppen a mókuskereket vikszeltem brunolinnal, amikor megcsörrent a telefon. A távbeszélő kagylójából bájos, de ismeretlen hang csicsergett rám:

-- Hálló! Itt Marie Blanc beszél!

-- Párdon! Téves a kapcsolás! -- idéztem Anja Suli ismert slágerét. Mivel azt gondoltam, a telefonos kisasszony félrekapcsolt. Én ugyanis nem ismertem semmiféle Marie-t. Marit is csak az általános iskolából, bizonyos Mátyus Marit, aki képes volt töriórán egy felelésnél azt mondani, hogy a németek 1943. március 19-én szállták meg hazánkat.

-- Várjon, monsieur! A Ferenczy-rezidenciáról hívom, én vagyok a szobalány. Azért telefonozok, mert tájékoztatni szeretném, hogy a ház kisasszonya...

-- Nem, nem tudok róla semmit -- vágtam közben ingerülten, mert közben rájöttem, hogy Mátyus Mari bon mont-jait még nem publikáltam blogomban eleddig.

-- Engedje, hogy végigmondjam! Tudja meg, hogy a kisasszony... újra itthon van!!!4

-- Juhé! -- ugrottam fel a elvegőbe sarkamat összeütve. Örömöm okát, gondolom, ti is kitaláltátok: mivel negyedéve nem láttam Skolasztikát, így garmadával halmodózott fel elmeséletlen vicces eset, amit végre elmondhatok neki.

-- Azonnal indulok is -- közöltem a szobalánnyal, és letettem a kagylót (Tridacna gigas).

Gyorsan felöltöttem csokornyakkendőm és makkos cipőm, és locsoltam magamra a Poszátáról kapott kölnivizemből. Útnak indultam, és meg sem álltam a Kugler-féle édességboltig, ahonnan egy nagy doboz Kugler-cukorral jöttem ki, de útba ejtettem a virágárust is, akitől egy kis cserép kaktuszt vettem. Így felszerelkezve érkeztem a Ferenczy-házhoz, és az oroszlánfejű kopogtatóval jeleztem érkezésem.

-- Jó napot! -- nyitott ajtót a kék egyenruhás, fehér bóbitás szobalány.

-- Maga telefonált az előbb? Sajnos a háziakat most nem lehet zavarni. Monsieur Ferenczy éppen az élszámra vonatkozó Euler-tétel radikálisan új bizonyításán dolgozik. A mademoiselle lepihent. A chére maman pedig éppen azon izgul, hogy vajon Bobby Ewing-e Charlie apja.

-- Szomorúan hallom. Akkor talán később visszanézek.

-- Maradjon csak! Ha már eljött, fáradjon beljebb. A személyzet épp most fogyasztja vacsoráját.

Örömmel fogadtam el a meghívást, hiszen a gyomrom olyan üres volt, mint Salga Tibi feje. A kiskonyhán valóban összegyűlt egy kisebb társaság. A sasorrú Wilbur, a komornyik fekete felöltőben és csokornyakkendővel; a napbarnított Raúl, az úrsofőr, akinek ruháját olajfoltok borították, és Fräulein Mathilde, a szikár-szigorú szász aggszűz, aki 12 éven át okította Goethe és Gauss veretes nyelvére Skolasztikámat.

Leteleptedtem közibük, és magam is falatozni kezdtem. Közismert a mondás, hogy magyar ember evés közben nem beszél, és én tartottam is magam ehhez, nem úgy, mint a kompánia gall--ánglus--hispán és germán fele. Csevejükből tudtam meg, miként került haza Skolasztika.

-- Egy piszkos, borongós, álmos hajnalon csöngetés rázta meg a Ferencza-ház ódon csendjét. A zajra egyből felriadt Achilles, a házőrző vizsla, Prométheusz, a dobermann, valamint Odüsszeusz és Cerberus. De ugatásban tört ki még Ferenczyné kedvenc pincsije, Trixi is. Marie neglizsében, valamint hálófőkötőben, bojtos papucsban, gyertyával a kezében, álomtól bódultan támolygott ki a bejárati ajtóhoz.

-- Bárki is az, adj neki enni! -- hallatszott Ferenczy úr hangja a dolgozószobájából, ahol épp egy sakkrejtvényen dolgozott.

Odakint egy ázott veréb állt. Nyomorúságos gúnyájából facsarni lehetett a vizet, esernyőjének maradványai cafatokban lógtak, mellette özönvíz előtti vulkánfíber.

-- Marie, hát meg sem ismersz?

Marie a hang hatására teljesen megdöbbent, és szabad utat engedett a jövevénynek, aki cuppogó cipővel lépkedett Ferenczy úr dolgozószobájába.

F. úr letette a töltőtollat, levette olvasószemüvegét, és hunyorogva nézett a nyomorult alakra.

-- Apa, megjöttem.

Innentől a történet egyenes vonala szerteágazik, mert Wilbur esküszik arra, hogy Skolasztika ígéretet tett édesapjának, hogy visszamegy a BME-re, míg Raúl azon a véleményen van, hogy kommunikáció szakos lesz, és ezt a döntést Ferenczy úr is elfogadta. Wilbur viszont azt mondta, hogy ebbe az uraság sosem egyezne bele, a Fräulein pedig abbéli reményének adott hangot, hogy a kisasszony hátha germanisztika (BA) szakra megy. Marie szerint ez légből kapott, és ne beszéljen botorságokat egy olyan, aki minden kérőjét -- köztük egy bajor káplárt a Haller-huszárezredből -- elriasztott maga mellől, mikor szerelemes leveleiket pirossal kijavította, és visszaküldte nekik. Raúl védelmébe vette az öreg kisasszony becsületét, és igaza bizonyítására előadott egy katalán pásztortörténetet, amely telve volt lefordíthatatlan szójátékokkal.

-- Bár spanyoltudásom csekély, / mégse hiányzott a szótár -- idéztem A. Kyri slágerét jelezve, hogy végeztem a serpenyős rostélyossal, és hogy szeretném, ha enyém lehetne már a terep, s vicces esetekkel boldogíthatnám a műértő publikumot. A kvaterniós történetet hallva még csak-csak visszatartották jókedvüket, de amikor sort kerítettem Bauer Misi esetére a platinával, akkor már elszabadult a pokol. A Fräulein a konyhakövön fetrengett és rúgkapált, Raúl az asztalt csapkodta, még az egyébként komor(nyik) Wilbur is elereszetett egy mosolyt, miközben Marie úgy nyihogott, hogy kivillantak plombált fogai. Én csak szerényen mosolyogtam a sikeren. Azonban hirtelen csengőszó szakította félbe a hahotát.

-- Ajaj, ez a madame lesz -- hervadt le Marie arcáról a mosoly. És valóban! Ferenczynét nagyon feldühítette, hogy a személyzet hupákolása miatt nem hallotta pontosan, milyen galádságot tervelt ki Katherine Wentworth. A további incidenseket elkerülendő úgy döntöttünk, hogy csendkirályt játszunk. Raúl el is skandálta az idevágó rigmust:

-- Ezerkilencszázhatvanba' / Beleszartak a katlanba. / Aki hamarabb megszólal / Azé lesz a katlan szar.

A legrövidebb ideig Marie bírta, aki kommentálta, hogy eleredt az eső.

-- Jé, esik! -- kiáltotta, mire Raúl kárörvendően nevetett:

-- Haha, megszólaltál!

Így ő is kiesett, a Fräulein pedig -- még az iménti sértés miatt -- gúnyosan mosolygott, s már-már kipukkadt belőle a nevetés, de tudta türtőztetni magát. Közben a már kiesett Marie a konyhában sertepertélt, s egy félóra elteltével az ablakpárkányra helyezett fokföldi ibolyát kezdte tutujgatni. Ámde olyan szeles volt, hogy a cserpet elejtette, s az hangos csattanással ért földet.

-- Hujuj! -- adtam hangot szívfájdalmamnak a virág halálát látva, s ezzel kiestem. Maradt tehát Wilbur és az elszánt Mathilde. Szoros meccsnek néztünk elébe, az ingaóra már elkakukkolta az éjfelet, mikor kiderült, ki a győztes. Az agg kisasszonyt elnyomta az álom, mivel szervezete a korai fekvéshez és a tyúkokkal való keléshez volt szokva, lévén pacsirtatípus (bocsássátok meg ornitológiai fordulataim!). Félő volt, hog yezzel Wilburnek befellegzett, és mármár azon volt, hogy feladta, amikor a Fräulein tisztán, érthetően így kiáltott álmában:

-- Ah, Kurt, drága hadnagyocskám, mért a trampli Bertát vitted a Baumeisterék házi zsúrjába?!

Ezzel a rémálombéli kiáltással a mérkőzés el is dőlt, mindannyian gratuláltunk a derék Wilburnek, aki dagadó keblekkel fogadta a gratulációkat.

-- Vivat!

Mindez fél egykor történt, így még sikerült elérnem az utolsó villamost, amin hazadöcögtem. Micsoda egy nap!

Éljetek boldogul, szívemnek kedves Olvasók!

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula