2009.08.03. 22:10
Gombóc a torokban
Kedves Olvasók! Elérkezett a nagy nap, ma volt a találkozás B. István pékmesterrel. Az álom szinte kipattant a szememből, amikor a hajnali verőfényes nap már a hasamra sütött. Kiugrottam az ágyból, jó honpolgárhoz méltón megágyaztam, letusoltam, fogat mostam és válogattam kicsit a ruhatáramban. Sikerült elérnem az alkalmas buszjáratot. Máriakéméndnél felszállt egy kofa, hátán egy puttony jostával. Mellém ült, és miután jókat derült fizikaórán esett vicces történeteimen, neki is megeredt a nyelve. Beszámolt arról, hogy Józsi unokáját kórházba vitték. -- Mii-csoo-daa? -- kérdeztem szemelkerekedve. -- Igen, a dokik azt mondták, prímszámfóbiája van. -- Hogy mije??? -- kapaszkodtam izgatottan az előttem levő ülés támlájába, mivel a buszsofőr nagyot fékezett. (Akkorát, hogy egy máminak kigurult a kosarából a ringló.) -- Hát maga még nem hallotta hírét, aranyoskám? A fóbiákban szenvedő emberek irracionális félelmet, rettegést vagy pánikot élnek át, amikor a rettegett tárggyal, helyzettel vagy cselekvéssel kapcsolatba kerülnek. Sok fóbiás emberben olyan elsöprő késztetés alakul ki arra, hogy elkerülje a félelem forrását, hogy ez a késztetés összeütközésbe kerül munkájukkal, családi életükkel és társas kapcsolataikkal. A fóbiáknak különböző megjelenési formái vannak... A specifikus fóbiák meghatározott tárgyakra és helyzetekre alakulnak ki, pl. repülés, magaslatok, tűk, pókok vagy kígyók, vagy -- onokám esetében -- a prímszámok. Hát, kutya egy betegség ez. Aki elkapja, nem foglalkozhat pl. a Fermat-sejtéssel. Hát, senkinek sem kívánnám! -- Inkább meghalnék, semmint hogy egy napon úgy ébredjek, hogy nem tudok a Fermat-sejtéssel foglalkozni. Mert nekem három szenvedélyem van: a kinetika, a máig bizonyítatlan sejtésekkel való foglalkozás, és -- nem lévén kockafejű -- a botanika! Így dögötünk hát a baranyai lankákon, míg meg nem érkeztünk a kenyérsütő fesztiválra. Mire odaértünk, a hangulat már a tetőfokára hágott: cukorkaárusok kínálták portékájukat (törökméz, égetett cukor és kókusztekercs), a gyerekek pénzért kuncsorogtak szüleiknél, hogy felülhessenek a körhintára, a helyi legények a céllövölde körül őgyelegtek, a színpadon penig már javában próbált a Dupla Kávé! Jó kis mulatság lesz! A hangulatról egyébként a helyi virágkötők dekorációja, az országos hírű péklapát-kiállítás (van köztük egy XV. századbeli hesseni darab is!), valamint a polgármester kiváló beszéde is gondoskodott. A nagy forgatagban megpillantottam Budai pékmester integető kezeit. -- Erre, erre! -- Jó szelet, majsztrom! -- köszöntem illedelmesen. -- Szeleeet? -- méltatlankodott a középkorú, pirospozsgás, szakállas férfi. -- Hát az elfújja a lisztet! Örülök, hogy eljött, de csak a kenyérsütés után beszélhetünk, mert a falu rekordra készül, meg akarjuk sütni Délnyugat-Dunántúl legnagyobb cipóját! -- Hát akkor sok sikert -- mondtam kicsit elkedvtelenedve, de úgy voltam vele, ha már itt vagyok, lövök valamit magamnak a céllövöldében. Ahogy a célobjektum felé tartottam, hirtelen ismerős arcra lettem figyelmes. A galambszín kiskosztüm, a bodorított haj, a kedves kis válltömések Skolasztikám képét idézték fel bennem, de tüzetesebben szemügyre nem vehettem, mivel eltűnt a B. István kondérját körülálló bámész tömegben. A céllövöldében sikerrel jártam, és sikerült egy kakasos nyalókát szereznem. Rögtön eszembe jutott Ede: a nyalókát becseréltem hát egy periódusos rendszerre, amit vígan begyömöszöltem övtáskámba. Micsoda egy príma nap! Amint fejemet unokaöcsém lelki fejlődésén törtem, hirtelen hatalmas sikolyra lettem figyelmes. A hang irányába rohantam: a tisztáson hatalmas tömeg állta körül az egyik kondért. Az öregasszonyok sirámai az egekig értek. -- Hát itt meg mi a manó folyik? -- érdeklődtem a szomszéd hölgytől. -- Szörnyű tragédia! A pékmester elvesztette egyensúlyát, és beleesett a tésztába! -- Hát akkor oda a rekordkísérlet -- sajnálkoztam. -- A rekord meglesz -- világosított fel a mámi --, csupán a pékmesternek hűlt helye! -- Nincs ember, aki ezt túlélje! Egymillió az egyhez az esélye, hogy igen -- kotyogott bele a beszélgetésbe a dohányvágó Pista bácsi, aki fiatalkorában deszantos volt. -- Egyelőre viszont nem találják, pedig már ketten is alámerültek... Teltek-múltak az órák, és én már letettem arról, hogy bármit is megtudjak Skolasztikám esztergomi napjairól. Végül a polgármester úr mentette meg a helyzetet, aki indítványozta a rekord beteljesítését. Vagyis a kenyér megsütését, mellyel 9.00-ra végeztünk. Körbeültük hát a faasztalt, és a polgármester úr rövid beszéd után (melyben tudomást szerezhettünk a falu első okleveles említésének dátumáról, valamint arról, hogy itt látta meg a napvilágot Tóth Péter méltán híres fafaragó) megszegte a kenyeret. Mindenki kapott egy jó nagy karéjjal, és halkan majszolni kezdték. Az evés csendjét csak a szúnyogok zümmögése törte meg. Valamint -- úgy 9.30 körül -- egy fájdalmas jajkiáltás. -- Auuu! A fogam! -- kapott az arcához id. Fuchs Béláné betanított munkás, akinek férje, Fuchs bácsi galvanizálóként dolgozik. -- Márikám, csak nem kitört? -- Nem tört ki, csak valami kőre haraphattam rá. -- Lámpát, gyertyát ide! -- rendelkezett a polgármester. A megcsócsált kenyérdarab immár fényárban úszott. -- Hát de ez nem közönséges kő! -- állapította meg döbbenten a polgármester. -- Jézus Mária, ez a pékmester gyűrűje, benne a pékek egyezményes jelével!!! -- Semmi kétség: ez bizonyíték arra, hogy már nem él -- mondta ki a verdiktet az ex-deszantos. Ez a megállapítás bizonyította számomra, amit már legbelül éreztem: Skolasztikám eltűnésének kulcsát sosem adhatja majd kezembe B. István. Szomorú, nem? Üdvözlettel: ifj. Farkas Gyula
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
