Mozgalmas napnak néztem elébe: reggel két telefont is el kellett intéznem. Először kedvesemet, Klotildot hívtam az aznapi tabáni pikniket megbeszélendő. Kértem, hogy hozzon fedeles kosárkájában szalámis szendvicset, franciasalátát, kígyóuborkát, aprósüteményt, valamint némi borocskát. Utána még Bandit is fel kellett hívnom, hogy hogy áll a tranzakciókkal. Sajnálatos módon a telefont nem csengett ki, sőt azt az üzenetet kaptam, hogy "A hívott számon előfizető nem kapcsolható".

-- Mi az, alszanak ebben a telefonközpontban?! -- méltatlankodtam. De sebaj! Majd este még újból próbálkozom -- gondoltam. De az estém egészen másképp alakult...

10.30-kor találkoztam szívem hölgyével a 18-as villamos megállójában. Klotild rózsaszín kartonruhában, fején szalmakalappal, kezében helyre kis kosárkával érkezett.

-- Babám, ugye csókot is ad ám, ha csendes a Tabán -- idéztem Weygand Tibor ismert slágerét. Kaptam is, azonban nem Klotildtól, hanem annak ölebétől, a csintalan kis Pixitől (a pajkos állatot az alábbi piktúrán láthatjátok).

Leterítettem a pokrócot, szabadjára engedtük a kutyát, mi pedig romantikus sétát tettünk, amely során megismertettem Klotildot a Tabán flórájával: Euphorbia, Bellis perennis, Convolvulus arvensis, Capsella bursa-pastoris, Malva neglecta és nem maradhatott ki a Glechoma hederacea sem. Látni kellett volna Klotild arcát, mikor bemutattam neki az Utrica diociát!!! Csak tátva maradt a szája a csudálkozástól. Most gondoljatok bele, kedves Olvasók, ha ugyanezt a sétát nem velem, hanem mondjuk egy olyan unalmas fráterrel tette volna meg, mint például Földes Ottó. Az még képes lett volna végig Hemingway-idézetekkel untatni. Például ezzel:

Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert,
akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait,
akiben megbízunk, akinek kedves az arca, elűzi lelkünk bánatát,
akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.

Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, ugyanis nemsokára így szólt:

-- Képzeld, egyszer Ottóval is eljöttünk ide. Hozta magával a kétkötetnyi Hemingwayt (Fiesta, a nap is felkel; illetve Három elbeszélés és tíz költemény). Abból olvasott. Ilyeneket:

Egyszerű értékcsere. Lemondasz valamiről, és kapsz helyette valami mást. Vagy megdolgozol valamiért. Az ember megfizet mindenért, aminek hasznát veszi, vagy ami örömöt szerez neki. Sokszor volt már jó dolgom az életben, de mindig megfizettem érte. Megfizettem azzal, hogy kitanultam, hogy tapasztalatokat szereztem, hogy kockáztattam, olykor pénzt is adtam érte. Csak az élvezi az életét, aki megkapja a pénze ellenértékét, s tudja, hogy mikor kapta meg. Az ember mindig megkaphatja a pénz ellenértékét. A világ olyan üzlet, ahol jól lehet vásárolni.

Most mondd meg, milyen marha uncsi! -- háborgottt Klotild. -- De mondott mást is. Ezt kapd ki, öregem!

A madaraknak keservesebb a sorsuk, mint a miénk - gondolta -, kivéve a ragadozó madarakat és a nagy, erős testűeket. Minek alkotott a természet ilyen kényes, szép, törékeny kis madarakat, mint például a tengeri fecske, ha az óceán olyan kegyetlenül viselkedik néha? Hiszen gyönyörű víz az óceán, kedves és szép. De komisz és irgalmatlan is tud lenni, s olyan váratlanul, hogy ezek a röpködő, halászó, vadászó, le-lebukó madárkák bánatos kis hangjukkal nagyon gyöngék, nagyon törékenyek a tengerre.

Szerintem totál gáz!

Egyetértettem vele. Szegény lány halálra unhatta magát egy ilyen sótlan fickó mellett!!! Aki ráadásul még táncolni se tud. Sőt: nem is szeret! Most mondjátok meg!

Mivel Klotild gyomra már megkordult, visszamentünk az elemózsiához, hogy megtömjük bendőnket. Klotild kinyitotta a fedeles kosarat, és hatalmasat sikoltott:

-- Csak nem darázs csípett meg? De hiszen a darazsak nem csípik meg egymást, darázsderekú drágám! -- eresztettem el egy olyan poent, amivel megcsillogtathattam az élőlények másik országában való jártasságomat is (amik nem a gombák).

-- Nem -- mutatta Klotild a teljesen üres kosarat, amin megcsillant némi nyál. Nem ökörnyál volt!

-- Azok a fránya mókusok! -- mérgelődtem. De aztán számra ütöttem, mert beláttam, hogy bizony gödeséget mondtam, hiszen mióta táplálkoznak a rágcsálók szafaládéval?! Mentségemre szóljon, hogy igen csak lesokkolt, hogy lába kélt a kajának.

-- Flamó nélkül maradtunk -- csüggedt Klotild --, most mivel tömjük a majmot? Pixi, kárhozat legyen a neved! Ez a te műved!

A kutya lustán hevert a fűben, és visszabüfögött némi maradékot a non plus ultrából. Méltatlankodva csóváltam a fejem, de nem volt mit tenni: úgy döntöttünk hát, a közeli gyorsétteremben csillapítjuk éhségünket némi junk fooddal.

A vacsora után hazakísértem Klotildot. Az ajtóban futó basiumot váltottunk, fölöttünk remegtek a rozmaringok. A csók hevétől megtántorodtam, és majdnem levertem kezemmel a száradni kitett pöttyös köcsögöt. Klotild pihegve tért magához, aztán nekem szegezte a kérdést:

-- Nem akarsz bejönni... "beszélgetni"?

-- Hát, szeretnék... de tudod, a szabályok...

-- Gyere, babám, csókot csenni -- csujogatott, azzal magával rántott. -- Sárgarigó, madárfészek, megcsókollak, amíg élek.

A folytatást nem közölhetem, lévén úriember. A fantáziátokra bízom.

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula