Kedves Blogolvasó Publikum!

Sajnos rossz hírrel kell szolgálnom. Nem is ragozom tovább, lévén grammatikai műveltségem elég rossz: kosbortúracsapatunk csúnya zakót kapott. No nem édesapám garderóbjából bocsátottam rendelkezésre a ruhadarabot (lévén a fatér ízlése az ismert kétéltű hátsó fertálya alatt van, lásd lila zsakett, citromsárga csokréta és piros makkos cipő). Magyarul mondom: kikaptunk! No nem a jó válaszokat, hanem a rosszakat.

Történt, hogy a minap újfent párbajra hívtam az ellenséges csapatot. Eszembe jutott ugyanis, hogy B. Miklósnál maradt a Csapody Vera által dedikált Kis Növényhatározó. Becses ereklye ez! Bűvös hatalma révén az ember könnyen eligazodhat a pillangósvirágúak és rózsafélék családjában. Egyszerűen nem volt más választásom, vissza kellett szereznem. És mivel Miki szép szóval nem adta, összeakasztottunk bajszunkat.

A párbaj helyszíne T. Károly albérlete volt. Julival és Joshsal együtt érkeztünk. A gangon a vici épp a muskátlik teleltetésére készült, gumikesztyűben és kisásóval kacsóiban.

-- Adj Isten jó napot! -- köszöntöttük illendően.

-- Szabadság! -- röffent a vici, és megigazított homlokán egy kósza tincset. -- Nehogy összetapossák itt nekem a padlót!

-- Vigyázunk -- nyilvánított véleményt nevünkben is Juli.

-- Senki meg nem mondaná, hogy csak tiszta vízből mostam fel, ugye? A tisztítószerek árából vettem Laci fiamnak egy új ingnyakat.

A vici tovább mesélt volna, de mi nem várhattunk. Feladatunk volt! Az album megszerzése! Akkor még nem tudtuk, hogy végzetünk felé robogunk...

Zsuzsánna welcome-drinkkel köszöntött minket, de én elhárítottam az etil-alkoholt csapatom nevében is. Tiszta fej kellett a győzelemhez.

-- Pedig jót tett volna egy kis célzóvíz, pupák! -- pampogott Josh. De nem foglalkoztam vele, mert sietünk kellett: mivel előbb kezeim között akartam tudni a csodálatos erejű albumot.

A verseny pontban 5 órakor kezdődött Karesz nappalijában. (Összegyűltünkre még Timoti is kicammogott vackából: mondanom sem kell, randább, mint valaha!) Sajnos mindkét csapat összetétele hiányos volt: Poszátát Miskolcra küldtem Skolasztikát kémlelendő. A másik csapat pedig az alkoholelvonón lévő Bene Róbertet volt kénytelen nélkülözni.

Talán a kedves Olvasók is ismerik az "Allél, masztocita, prokarióta, murvalevél" című játékot, közismertebb nevén a "Fekete, fehér, igen, nem"-et. Ez utóbbit túl primitívnek és tárgyhoz méltatlannak éreztük, ezért az előbbi mellett döntöttünk. Talán mondanom sem kellett, hogy én prímán helytálltam, Miki nemkülönben. A mi csapatunkból a következő Josh volt.

Eddig se becsültem sokra ennek a meláknak a képességeit, most viszont kellemesen csalódtam benne. Nem mondom, egyszer így is rám hozta a frászt. Egy bonyolultabb feladvány akkora stressz alá vette, hogy a feszültségtől káromkodás segítségével tudott megszabadulni.

-- A kurva életbe! -- csapott a dohányzóasztalra. Még szerencse, hogy a curvus szó nőnemű alakját mondta, mert ha k helyett m-et mond, az élet helyett pedig levelet, akkor biza benne lettünk volna a lekvárban! A játék tehát tovább folytatódott. Csapatunk ezúttal genetikai témájú kérdést kapott: Két sárga borsót keresztezünk. Az utódok közül 29 sárga és 11 zöld maghéjú. Milyen volt a szülők genotípusa? A válaszoló Juli volt, aki derekas választ adott B. Miklós leggonoszabb és legagyafúrtabb kérdéseire is. Ábrándos pillantást vetett Mikire, és homlokát pzs.-be törölve így szólt.

-- Jaj, mindjárt ela...

-- KI NE MONDD! -- rivalltam rá, de már későn.

-- ... lélok! -- fejezte be Júlia.

-- Kimondom, hát kimondom / Sose volt még egy ilyen kalandom! -- kántálta a rivális csapat Pálffy Zsuzsa slágerét, és összefogódzkodva körbetáncolták a reánk végzetes csapást hozó Júliát.

-- Tu infelix -- mondtam Julinak fejcsóválva, mert egy hölgyet mégsem sérthetek meg. Az album tehát mégis az áruló B. Miklósnál maradt. Gyászos csendben ballagtunk át a gangon, ahol csak a vici töltött paprikájának rotyogása hallatszott.

Szívfájdító, nem?

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula

Kedves olvasóim!

Minden bizonnyal még emlékeztek arra az utalásra, amelyben arra céloztam, hogy szeptember hónap végén osztálytalálkozón fogok részt venni. Ha nem, akkor sem baj, mert ettől még rendben lezajlott a találkozó. Az egész rendezvény Fürjes Géza fejéből pattant ki, de úgy gondolta, ezzel az ő hozzájárulása le is van tudva. Élek a gyanúpörrel, hogy csak azért hívta életre eme rendezvényt, mert aktualitását vesztette pletykakészlete az osztálytagokról, s már nem ártott vón frissíteni. Helyszín és harapnivaló hiányában azonban bajos lett volna lebonyolítani az eseményt... már-már úgy tűnt, hamvába holt ötlet lesz az egész, amikor kiderült, hogy Etelka szülei egyik hétévégén részt fognak venni az Olajvállalkozók Bálján. Volt tehát üres kecó!!! Az étkezés pedig már a legkisebb gond volt: a banketten már bevált módszert használtuk; mindenki hozott valami ételt.

Csokornyakkendőt öltöttem, felvettem makkos cipőm, és némi kölnit, valamint szájvizet is elhasználtam. Fütyürészve érkeztem a megadott címre, és még a kapuban elpróbáltam:

-- Szia, srácok! Emlékeztek még? Én ifj. Farkas Gyula vagyok, a BME mérnök-fizikus szakának negyedéves hallgatója.

Semmiképp sem akartam besülni a sok bölcsész, leendő tanárember és jurátus előtt, így talán megértitek, hogy még az ajtó előtt is gyakoroltam:

-- Ifj. Farkas Gyula, a BME mérnök-fizikus szakának negyedéves hallgatója.

Mire megérkeztem, a buli már jócskán elkezdődött. Nánási Szandi és Darázs Etelka a Ketchup Songra rázott, Bánfalvi Tomi és a Nagy Tomi (a harmadik Nagy) tequilásüveget kínálgatott körbe. Osztályunk balerinája, Ács-Borbás Klára a táncoló lányok koreográfiáját igyekezett javítgatni. Az agytröszt, Fürjes Géza pedig fel-alá járkált, ide-oda csapódott a friss pletykákat begyűjtendő. Kedves barátnőmet, Tóváry Katát is megtaláltam hamarosan: ő is ott volt a Zólyomi Kriszti köré gyűlő népes csoportban, ahonnan csilingelő kacagás hallatszott.

-- Szia, lányok! Megtudhatnám, mi a nevetés tárgya? -- léptem hozzájuk izgatottan. (Olyannyira, hogy még a gondosan elgyakorolt bemutatkozás is kiment a fejemből, de szerencsére nem vették észre apró felsülésemet.)

-- Ide nézz, törökméz! -- kiáltott az édességkedvelő Mirella, és egy A/4-es füzetet nyomott a kezembe.

-- Hohó! Mi a manó? -- lepődtem meg, mire B. Adri felvilágosított, hogy ez Z. Kriszti barátságfüzete még 9.-ből. Eszembe is jutott eztán, hogy anno volt szerencsém kitölteni.

Bátorkodtam hát belelapozni az irkába. Bevallom őszintén, nem volt túl izgalmas a sok "Mi a kedvenc ételed, italod, színed?" típusú kérdés. Ám amikor a "Mi a kedvenc számod?" kérdéshez értem, végre jót somolyoghattam. Történt ugyanis, hogy Adri a 13-at, Molnár Juci a 3-at, Kata a 25-öt írta, míg én a 4√2e^–iπ/4-t.

-- Jaj, Gyula! -- sóhajtott Z. Kriszti --, ide csak a kedvenc számod kellett volna írnod, nem egy matekfeladatot!

Bevallom Nektek, kedves Olvasók, az elfojtott nevetés hatás egészen az arcomba kergette a vért. Gyorsan ittam egy pohár Traubit, ám a kikívánkozó bruhaha miatt cigányútra ment a korty, és köhögni kezdtem. Mirella néhányszor hátba veregetett, az segített valamelyest, így végre el tudtam magyarázni, hogy amit leírtam, az nem más, mint a 4-4i komplex szám exponenciális alakja. Elvégre nem volt kikötve, hogy csak természetes számot írhatunk.

Ezt hallván a lányok is gyöngyöző kacajban törtek ki. Mirella torkán megakadt a hatalmas szelet szatmári szilvatorta, miközben bölömbikanevetését hallatta. Sütő Noémi nagyokat nyerített, kebelbarátnője, Klein Mariann pedig hangtalanul röhögött, mint a fakutya. Még Fürjes is közelebb araszolt a kacajorkánt hallva, és boldogan jegyezgette a noteszéba az újabb potenciális pletykatémát Zólyomi Kriszti matematikában való tájékozatlanságáról.

Mókás, nem?

Üdvözlettel:
ifj. Farkas Gyula

P. S.: Természetesen ezzel még nincs vége, hiszen még jó pár dolog történt az osztálytalálkozón, de ezt majd következő alkalmakkor posztolom.

Kedves Bogolvasók!

Attól tartok, a vicces esetek publikálását egy időre fel kell függesztenem, mivel magánéletem úgy felpörgött, mint egy Geiger--Müller számláló Csernobilban! Olyan események történtek, hogy kaktuszaim és egyéb növénykéim nevelgetése közben csak úgy kapkodtam a fejem.

Üdvözlettel:
ifj. Farkas Gyula

P. S.: S hogy honnan tudom mindezt ilyen részletesen? Hát onnan, hogy bővítettem M. Poszáta feladatait... hadd higgye csak, hogy minden rendben van! De az új kém már készülődik...

My dearest readers!

Nem anglomániám indokolja az ánglus köszöntést, hanem a stílusosság. A napokban ugyanis Shakespeare, Byron és nem mellesleg Newton nyelvén fogalmaztam levelet az új kémem ügyét elintézendő. Poszáta ugyanis teljességgel alkalmatlannak bizonyult a reá testált feladat elvégzésére. Mást kellett hát keresnem.

A véletlen azonban utamba sodorta a megfelelő embert...tudjátok hol? Hát a katódsugárcsöveken keresztül! Emberem nevét egyelőre nem bocsáthatom közszemlére, de a felkérést már postáztam.

Kedves Olvasóim!

Hála a makrokozmosznak, szerencsés fordulatot vett életem iránya! Megjelent ugyanis egy vadonatúj ausztrál botanikus szaklap, az első számban rögtön terjedelmes cikk a csomornikákról, és nem volt pénzem előfizetni rá! Nagy szívfájdalom ez számomra: már bántam, hogy miért nem ennek az előfizetése volt a tét... ösztöndíjam még késlkedett, bankszámlám is lemerülőfélben volt: úgy tűnt, nem bővülhet személyemmel az előfizetők tábora! Ám ekkor megcsörrent a telefonom. Nem fogjátok kitalálni, ki volt az!

Kedves új és régi blogolvasóim!

Amint az előző posztok egyikében olvashattátok, elsöprő győzelmet arattunk a rivális csapaton. Személy szerint megelégedtem volna azzal is, ha kéjesen lapozgathatom a más költségén kapott botanikai szaklapot, de Josh tagtársunk murit indítványozott a triumfust celebrálandó. Belementem hát, és a hétvégén vendégül láttam az egyetlen legitim kosbortúracsapat tagjait, név szerint N. Józsefet, B. Júliát, és persze hűséges ügynökömet.

Nagy szerencsénk volt, ugyanis előző este Gitti nővérem átszaladt egy tálca szendviccsel, mely Zsolti céges bulijáról maradt. A nappaliban tálaltam fel az elemózsiát az édesanyám sütötte ínycsiklandó non plus ultrával egyetemben. Édesanyám éppen házon kívül tartózkodott -- az igazgatóhelyettes-nő, Bujákiné Andor Marika meginvitálta őt a névnapi zsúrjába --, így mienk volt a kecó! Josh két pofára falt, kémem is tisztességesen pusztított. De természetesen nemcsak a testnek adtuk meg járandóságát, hanem a szellemnek is. Botanikai témájú bar-kochbát játszottunk, valamint "Ki tud többet a Szovjetunió flórájáról?" c. játékot. A hangulat a tetőfokára hágott, különösen akkor, amikor Juli a lemezjátszóba feltette a legújabb twist lemezeket! A bizarr hangú táncdalénekesnő, Ambrus Kyri hangjára Josh és Juli máris a táncparkettre pattantak.

Kémem és jómagam azonban tartózkodóbbak voltunk, ezért Josh azt javasolta, hogy feszültségünket etil-alkohol segítségével oldjuk. Poszáta természetesen kapva kapott az alkalmon, és mivel jókedvemben voltam, magam sem elleneztem. Valamelyik nap olvastam egy ifjúsági lapban egy remek koktélreceptet, gondoltam, itt az ünnepi lehetőség annak kipróbálására. "Csinálj te is turmikszot! Tejből, cukorból, borból, citromból és vidám találékonyságból!" -- állt a lap hasábjain. Tej volt, cukor volt, citrom és vidám találékonyság is... a bor azonban hibádzott! Sebaj! Hiszen szüleim házasságukkor számtalan ajándékot kaptak a jóbarátoktól. Az igazgató kartárs egy üveg Stolicnaja vodkával örvendeztette meg az ifjú párt. Úgy gondoltam, kellően ünnepi az alkalom ahhoz, hogy felbobtsuk ezt az italt.

Ünnepélyesen az almáriomhoz vonultam hát, hogy kivegyem a jóféle itókát. Kezembe véve azonban azt tapasztaltam, hogy tömege jóval könnyebb, mint emlékeztem: mintha nem lenne teljesen tele. Mivel tudtam Gittiről és anyámról, hogy antialkoholista (felelős pedagógákként nem is lehetnek mások), nagyon meglepődtem ezen a fejleményen. Mikor jól megvizsgáltam az üveget, láttam, hogy a dugón egy apró lyuk volt fúrva. Talán a moly szállt belé? Ugyan, kedves olvasók, ez teljességgel lehetetlen.

Sebtiben vizsgálni kezdtem a többi üveget is. Mindegyik tetején lyukat találtam... nem volt kétség! Alkohol-tolvaj járt a házban!

Jókedvem, mint a kámfor, elillant! Borús arccal álltam a társaság elé:

-- Áruló van köztünk!

-- He? -- fordult felém Josh, miközben egy libamájas-aszpikos sandwichet próbált betömni pofazacskójába.

-- Ahogy mondom! Valaki rútul visszaélt bizalmammal, és addig nem hagyjuk el a négy falat, míg ki nem derül, ki volt az!

-- Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni -- próbált csitítani Juli, de én nem hagytam eltántorítani magam.

-- Vegyük csak számba, kinek volt szabad bejárása a házamba az elmúlt hónapokban! -- morfondíroztam. -- Bogyó néni... rajta kívül? Hm... mintha Poszátának is másoltattam volna egy kulcsot, miközben titkos külföldi küldetésen vettem részt...

E szavakat hallván Poszátám arcába szökött a vér, majd hirtelen elsápadt.

-- Azt hiszem, lassan mennem kell -- nyögte ki néhány secundum múlva --, koszt- és kovártélyadóm, Amál néni csak 10-ig engedélyezett kimaradást. El kell érnem az utolsó vonatot!

Ez már gyanús, több, mint gyanús! -- állapítottam meg magamban kémem furcsa viselkedését látván. Ezt még jobban tetézte, hogy Poszáta gyorsan felhúzta cipőit,  apta táskáját, és már indult is. Én azonban a kertben utolértem, és megragadtam a grabancát:

-- Te voltál! Vallj színt!

Ő persze csak hebegett-habogott, összehordott hetet-havat, de végül kibökte az igazságot.

-- Bocsánatodért esedezem, Gyula mester! -- borult térdre Poszáta. -- Hiába, akkor még az alkohol rabja voltam! De hála kosztadónőmnek, most már könnyen nélkülözni tudom.

-- Hiszi a piszi!- mondtam megvetően.

De ki lehetne más kandidát? Volt pár jelölt -- Tyutyi vagy a vici --, de az ellenérvek súlya alatt megroppant jelöltségük. Mitévő legyek? Teljes levertséggel érkeztem vissza a házba, ahol búskomoran rogytam a televíziókészülék elé. Unottan kapcsolgatni kezdtem, miközben egyre erősebbé vált bennem az elhatározás: erényei ellenére Poszáta ön- és közveszélyes tényező, akitől jobb megszabadulni.

De ki válthatná? Abban a pillanatban megakadt a szemem egy sorozaton... benne egy fekete hajú alak... ő lesz az én emberem!

Üdvözlettel:
ifj. Farkas Gyula

Nyájas Olvasóim!

Olyan vicces esettel találkoztam, amelynek hatására éjszaka a fejemre kellett szorítanom a kispárnát, hogy Peti szobatársam hangos kacagásomtól aludni tudjon. Történt ugyanis, hogy Skolasztikám kiselejtezett iratait átvizsgálván mókás esetre bukkantam. (Megjegyzendő, hogy Suli még a Fizikus Közlöny előfizetését is lemondta Ferenczy úr tajtékzása közepette, és helyette a Cosmóra fizetett elő -- ez a lány tényleg komolyan veszi a művelődésszervező szakra történő felkészülést!) Kérdezhetitek, hogy miért adtam guberálásra a fejem? Mi sem egyszerűbb annál: abban reménykedtem, hátha valami tréflit találok. Reményeim nem csaltak meg! Történt, hogy a 10. oldal környékén (a szívecskékbe írt Doppler-ábrák alatt) erre a gyöngyszemre bukkantam:

Az a_n = (n⁴ + 2n³)^1/2 – (n⁴ – 5n³)^1/2 → ∞ feladatot a speciális mentőelv alapján próbálta megoldani. Hát hallottatok már ekkora botorságot? Nem csoda, hogy nem vergődött zöldágra: ott ugyanis a rendőrelv használandó! Suli, Suli: gondolom, te már a tűzoltóelv megjelenését is várod!

Gondolom, már Ti is bruhaházni kezdtetek, bevallom, én sem tettem másként! Mikor Skolasztikámnak is felhívtam figyelmét erre a banális bakira, ő csak ajakbiggyesztéssel replikázott. Mondtam is neki, hogy aki ily balga, annak tényleg semmi keresnivalója a BME patinás épületében! Talán Ti sem csudálkoztok azonban, hogy kedvesem nem derült: az utóbbi hetekben minden humorérzékét elvesztette.

Ti azért viccesnek találjátok, ugye?

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula

Kedves Blogolvasóim! Lectori salutem!

Beépített ügynököm, Mezei Poszáta ismét fontos megbízást kapott. Előző alkalommal nyújtott teljesítménye (rossz válaszok adása a kvízben) elégedettséggel töltött el, ezért úgy döntöttem, újabb missziót bízok rá. Ügynököm a minap rám telefonázott:

-- Halló. Fejlemények vannak a Havasi Gyopár Virághullatása hadműveletben!

-- Mondd, Poszátám.

-- Értesüléseim szerént a Perui Óriáscsótány csapata a hétvégén tereptúrát tervez a  N 47° 51,5440' és E 19° 59,4940 koordinátájú helyen! Várom a további utasításokat. Vétel vége.

Így hát megbíztam kémem, hogy vásároljon néhány bödön Tikkurilát a Praktikerben. Miután megtudtam a túra időpontját, úgy döntöttem, csapatommal mi is megjelenünk a helyszínen, és versenyre hívjuk a rivális őrsöt. Nagy volt a tét: a vesztesnek kell ugyanis állnia az egyik neves ausztrál botanikai szaklap egyéves előfizetését. (Jómagam szerettem volna, ha a tét a legitimitás kérdése, ám a másik csapat hiányos létszáma miatt döntésképtelen volt ilyen nagy horderejű ügyben.)

A versenyt mi nyertük meg kiváló idővel. Hogy miért? A válasz pofonegyszerű. Kellett hozzá a zsenim, Juli megbízhatósága és Josh magabiztossága (bár megjegyzem, ez a tróger alak képes volt rikítósárga felöltőben megjelenni, amivel megzavarta az erdő vadjainak nyugalmát). Zsenialitásom nem csak a tárgyi tudásban mutatkozott meg, hanem nagyszerű fondorlatomban is. Kiötlöttem ugyanis, hogy a túrát megelőző éj leple alatt kiküldöm Poszátát, hogy átfesse a turistaútvonalak jelzéseit. Kérdezhetitek, hogy akkor miért nem tévedtünk mi is el? A válasz ezúttal is az orrotok előtt van. Térképünkön ugyanis mindenütt jeleztük a transzformációt.

A másik csapat a rossz jelekre hagyatkozván alaposan eltévedt. Ügynököm értesítése alapján éjfél után keveredtek haza megszaggatott ruhával, felsértett bőrrel, felpüffedt lábbal, darázscsípésektől dagadt arccal (Bóbitás Gerle felrúgott egy darázsfészket, ami nem az ismert sütemény, azt ugyanis megették volna, lévén nagyon éhesek). Most elégedetten dörzsölöm a tenyerem, mert egy éven át más fizeti helyettem a botanikai szaklapot. (Josh ugyan megjegyezte, szívesebben járatná a Playboyt. Ilyen megnyilvánulásai miatt kezdi egyre jobban elveszíteni a bizalmamat.)

Mókás, nem?

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula

Ui.: Természetesen másnap ügynökömmel helyrehozattam az átfestett jelzéseket.

Kedves Blogolvasók!

Csak most realizáltam, hogy bizony félbehagytam családom történetének ismeretését. Mentségemre szóljon -- egy botanikai fordulattal élve -- bokros teendőim nem hagytak időt a múlton való merengésnek. Most azonban, mikor a Ferenczy családban a viták viharai egyre magasabb és magasabb hullámokat vernek (sajnos nem sinushullámokról van szó), megnyugvást jelent számomra, ha merengek a múltak ütemén.

Tehát: édesanyám és édesapám néhány év házasság után elváltak. Hogy miért? Lakva ismerszik meg az ember, tartja a mondás, és a szalmaláng szerelem kihunyt a szolgálati lakás falai között. Édesanyám egyre nehezebben kezelte apám szétszórtságát: hogy képes kora reggel bömbölteni a Giterátort, hogy a megfelelő színt festményeihez a hazavitt dolgozatokon keveri ki, hogy nem veszi le a cipőjét az előszobában. A bajokat tetézte, hogy idősebb Farkas Gyula 1985-ben állását is elvesztette. Ez egy igen rejtélyes história, de állítólag Zoltán keze volt a dologban, aki a tanfelügyelőt apám egy órájára kalauzolta, aholis napnál is világosabban látszott: atyám alkalmatlan a pedagógusi pályára. Zoltán állítólag még azzal is telebeszélte az igazgató fejét, hogy id. Farkas Gyula az osztálykirándulások alkalmával engedélyezte a cigarettázást a diákságnak.

Munkhalyét elvesztvén otton lógatta lábait, és pusztán hobbyjának, a festészetnek élt. Bogyó néni ugyan talált neki egy jó munkát: szobafestő-mázolónak mehetett volna, de apa nem élt a lehetőséggel. Bogyó néni ezt azóta sem érti: álommunka lett volna ez számára, ha már annyira szeret festeni.

A válásra 1990-ben került sor, több év után: apám sokszor elfelejtett bemenni a tárgyalásra vagy magával vinni személyi iratait. Csak akkor szedte össze magát, mikor kapcsolatot kezdett a katonás N. Ulrika vízvezeték-szerelővel. Vele kezdődött végeláthatatlan kapcsolatainak sora, melyekre már utaltam, és melyek ebbe a szerencsétlen újabb házasságba torkolltak.

Anya egyedül nevelt fel minket, engem és nővérem, és képes volt biztosítani számomra a botanikaiszaklap-előfizetéseket, valamint a különböző szakköröket. (Erről jut eszembe: szeptember végén osztálytalálkozóra vagyok hivatalos, amelyen meg fognak jelenni biológiaszakkörbéli csoporttársaim is! Már alig várom.) Anyám nem ment újra férjhez, másik kapcsolatot sem kezdett, noha a megözvegyült Zoltán sokszor meghívatta magát egy teára. (Kati és a) kerek perec kosarat kapott a nem is oly derék testneveléstanár.

Érdekes történet, ugyebár?
Üdvözlettel:
ifj. Farkas Gyula

Kedves Blogolvasók!

Jól kapaszkodjatok meg! Olyat hallotok, amit eddig még nem! Meg kell vallanom, először magam sem hittem a fülemnek, de Ferenczyné asszony (aki nem mellesleg díszdoktor, ugyebár) is megerősítette: nem hallucináltam, itt tényleg nagy baklövés történt!

Skolasztikámat a nálunk töltött nyaralásból én magam kísértem fel székesfővárosunkba. Nem a teljes önzetlenség cselekedtette ezt velem, hiszen nekem is kezdetét vette a tanév. Immár a BME mérnök-fizikus szakának negyedéves hallgatója lettem.

Ferenczy úr szívélyesen beinvitált, de a kellemes hangulat hamar szertefoszlott, mikor értesülni volt kénytelen lánya pályamódosítási terveiről. El is vonultak lányával a dolgozószoba szentélyébe, ahol annyi frappáns gondolat pattant ki a nagyérdemű fizikus fejéből. Én pedig Ferenczynével a televíziót bámultam. Mikor vége lett a Dallasnak (Ferenczyné roppant érdeklődést mutat a Barnes és Ewing család viszálya iránt), az RTL klubra kapcsolt, ahol is a Fókusz című műsor ment.

Itt hangzott el az ominózus marhaság! A téma a szarvasgomba volt, és nem mást kérdeztek ki, mint egy gombaszakértőt. Ő állította ezt: a szarvasgomba nem étkezési gomba, hanem fűszernövény. Ekkora tájékozatlanságot! Komolyan mondom, a rekamié kárpitját kapartam nevettemben. Ennek a csókának annyira mindegy lenne, hogy gomba vagy növény? És még ő nevezi magát gombaszakértőnek!

Jókedvünket Ferenczy úr zavarta meg, aki nejét is a dolgozószobába rendelte. Én pedig -– nem találván jobb elfoglaltságot –- leültem a családi számítógéphez, és képernyőre vetettem ezt a történetet. Jól tettem, igaz-e?

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula

A BME mérnök-fizikus szakának negyedéves hallgatója

Kedves Blogolvasók!

Múltkorában említettem futólag, hogy Skolasztikám mostanában nem vevő fergeteges sziporkáimra. Úgy látszik, a helyzet súlyosabb, mint azt gondoltam. Hogy miből jöttem rá? A válasz pofonegyszerű: elővettem legbeváltabb, legkipróbáltabb történeteim, melyek közül nem egy -- például a kvaterniós -- még a morcos Babos Feri bácsit is élénk bruhaházásra sarkallta. Skolasztikám azonban képes volt fapofával végighallgatni ezeket! Ám ez még korántsem bizonyult a lejtő aljának!

Képzeljétek, mi történt tegnap! Épp az igazak álmát aludtam a verandán, a sebtében összerakott tábori ágyon, amikor hirtelen motoszkálásra ébredtem. Izgatottan kiugrottam az ágyból, nem betörő akar-e titokban beosonni. Ám amikor odabent felgyúlt a villany, csodálkozva pillantottam meg Skolasztikám csipkés hálóinges alakját. Nagyon megkönnyebbültem, mivel már attól tartottam, hogy esetleg B. Miklós jutott be szentélyembe a túraútvonalaimat eltulajdonítandó. Szerencsére nem így történt! Csak Skolasztika volt az: kombinéban és hajcsavarokkal. Megkértem, hogy a jelenlétemben öltsön magára egy kardigánt. Ám ő mintha meg sem hallotta volna: gépies mozdulatokkal az udvar felé vette az irányt. Hóna alatt nagy halom papírt tartott.

-- Hová mégy? -- érdeklődtem, de Sulim se látott, se hallott. Így hát -- rosszat sejtvén -- inkább utánaeredtem.

Skolasztikám az udvaron megkereste a nyársalóhelyet, és nekiállt gallyakat gyűjteni.

-- Csak nem reggeli nyársalásra készülsz? -- ugrattam, de kedvesem még erre sem reagált.

Amikor már kellő rakást pakolt -- bánatomra nem az ismert süteményről van szó --, előkapta fülénél tartott gyufáját, és a papucsa talpán meggyújtva lángra lobbantotta a rakást. Majd rezignáltan leült a lobogó tűz mellé. Egy ideig csak a lángokat bámulta, majd pedig lassú mozdulattal, laponként kezdte bedobálni az iratcsomót.

-- Mit művelsz? -- rivalltam rá, mikor észrevettem, hogy a lapokon matematikai levezetések találhatók. Kikaptam a kezéből egy lapot, s rémülten konstatáltam, hogy hónapok keserves munkáját, a Carmichael-féle (máig bizonyítatlan) sejtés bizonyítási kísérletét akarja a lángok martalékává tenni!!!

-- Hagyj nekem békét -- mordult rám Suli, és kitépte kezemből a lapot. -- Nem érdekel többé a Carmichael-féle (máig bizonyítatlan) sejtés, érted? Hiábavaló az egész. Feladom!!! -- Azzal megpiszkálta a tüzet, és színpadiasan föléje helyezte a paksamétát, de még nem ejtette a lángokba.

-- Ne! -- kiáltottam ijedten.

Ez a hebrencs még képes lett volna elégetni az Én okfejtésemet is! Nem tudom, hogyan vetemedhetett erre. Azt még megértem, hogy ha a saját munkáját akarja a tűzbe vetni, hogy aztán mintegy Főnixként megújhodjon. No de azt igazán nem értem, hogy veszi a bátorságot, hogy az én munkámat is elégesse?!

-- Hát nem érted? -- kérdezte Suli, és láttam, amint arcán könny gyöngyöz. -- Mindez hiábavaló! Nem nekem való a Tudomány világa... döntöttem... felhagyok ezzel az egésszel, és elmegyek művelődésszervezőnek!

Azzal erőtlenül a karjaimba hanyatlott, és görcsös zokogásban tört ki. Gyengéden megsimítottam a feje búbját, miközben másik kezemmel óvatosan elvettem tőle a papírokat.

-- Azért nem kell ennyire a szívedre venni -- feleltem vigasztalón. -- Nem lehet mindenki a Tudomány elkötelezettje. Édesapád is biztos meg fogja érteni. A művelődésszervező szak amúgy is biztos megélhetést nyújt: hiszen nem csupán rendezvényeket szervezhetsz, hanem idővel művelődésiház-igazgató is lehetsz! Bár azért meg kell küzdeni a piacképes diplomáért: kedves ismerősnőm, Tóváry Kata éjjel-nappali tanulással is csak 4,4-es átlagot produkál.

Skolasztika ekkorra már kicsit megnyugodott. Megtörölte orcáját, én pedig kézen fogtam, és bementünk a házba reggelizni. (Csak előtte gyorsan biztonságba helyeztem a megpörkölődött szélű paksamétát.)

Meglepő fordulat, nem, kedves Olvasók?

Üdvözlettel:
ifj. Farkas Gyula

Kedves Blogolvasók!

A "Tavaszi hérics beporzása" fedőnevű hadművelet csúfos kudarca nagyon elkedvetlenített, rosszkedvem pedig csak tovább fokozta, hogy Skolasztikám is egyre lankadóbb kitartást mutat a Carmichael-féle (máig bizonyítatlan) sejtés megoldásában. Kedvesem újabban naphosszat csak ül a gép előtt (múltkor a felvi.hu-ra is elnézett), egész nap mord, tréfás történeteimre penig csak ajakbiggyesztéssel válaszol. Mondjuk ez nem nagy baj, hiszen találok én nálánál jobb közönséget is, például Titeket, nyájas olvasóim.

Történt egyszer -- a múlt homályába vesző gymnasiumi éveim alatt --, hogy tréfás kedvű barátunk, Gyenes Tibi ismét kétesre állt számtan- és mértanból. Sajnos fennált a veszély, hogy ötösnél rosszabb osztályzat esetén elúszik -- no nem a motorcsónak -- , hanem a Csepel kempingcanga, amit édesapja ígért neki. Nagyon óhajtván a bicót, Tibi barátunk ismét cselhez folyamodott. Kifigyelte, mikor folyosóügyeletes Cosinus tanár bá (nem ám ez az igazi neve!), és hozzákezdett terve megvalósításához. A tízpercben megjelent a folyosón, hogy az alábbi matektréflit adja elő ott várakozó diáktársainak:

-- Hogyan lelte halálát Cauchy? -- remélvén, hogy ha ezt a tanár meghallja, talán felfigyel Tibi matematikai kvalitásaira, hiszen tudvalevő, hogy Cauchy munkássága 12.-es anyag, ráadásul faktos!

-- Na hogyan? -- érdeklődött a bámész kompánia.

-- Kapott a hátába egy szappanoperát!

A társaság -- vesztére -- nevetni kezdett, no nem a műveletlenség okán, hanem, hogy elkerülje a poén meg nem értéséből akadó blamage-t. Sajnos, mikor ez az adoma elhangzott, Cosinus tanár bá épp egy rendbontást realizált (Abu és Hernyó bablabdával lerúgták Samu, a csontváz fejét), így figyelmét más kötötte le. (NB: a labdázásból Cos két pí lett, vagyis a két csirkefogó per capita egyessel gazdagodott). 

Közben a villanycsengő is megszólalt, tehát a kacagó társaság feloszlott. A tanár úr is elment, hogy órát adjon, de án még időben elkaptam fehér köpenyének ujját, és felvilágosítottam őt Tibi üvöltő tuskóságáról. A tanár úr -- mint az tudomásomra jutott -- nem nagyon tudta megtartani az órát, mert minduntalan a Geom. fgy. mögé kellett rejtenie fel-feltörni készülő nevetését, így előadást sem tudott tartani. Ezért inkább röpfelmérőt íratott az osztállyal.

S hogy mi történt Tibivel? Mondanom sem kell, a Csepel canga nem került tulajdonába, így továbbra is rollerrel volt kénytelen közlekedni. Vicces történeteivel csak az utcán lófráló kóbor kutyákat (név szerint: Pumukli, Pötyi és Caesar) tudta szórakoztatni. De legalább megerősödtt a lábizma! Karizmához viszont matektudás is szükségeltetne!

Nagyszerű, ugye?

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula

a BME mérnök-fizikus szakának szeptembertől negyedéves hallgatója 

Kedves Blogolvasóim!
 
Vicces történeteim publikálása közben természetesen nem feledkeztem meg hivatalos ügyeimről sem, gondolok itt a kosbortúracsapattal kapcsolatos bonyodalmakra. Múltkorában említést tettem arról, hogy Bene Róbertre újabb missziót bíztam, bár előtte voltak fenntartásaim személyével kapcsolatban korábbi tettei miatt. Most azonban bizalmat szavaztam neki, és utóbb kiderült, helyesen cselekedtem. A következő történt ugyanis.
 
Sejtvén, hogy B. Miklósék kompániája forral ellenem valamit, úgy döntöttem, tudáspárbajra hívom ki az ellenséges csapatot azzal a feltétellel, hogy ha veszítenek, elismerik, hogy az egyetlen törvényes kosbortúracsapat mi vagyunk, azaz jómagam, Josh és Juli, ők pedig nem mások, mint egy hitvány kópia. Bár Miklós az elnök, nem óhajtottam vele tárgyalni, így a kihívást Karesszal közöltem levélben, aki telefonon közölte, a kihívást elfogadták. Már előre nevettem a markomban, tudtam ugyanis, hogy Miklóson kívül senki sem komoly ellenfél a csapatban. Félő volt azonban, hogy Miklós szaktudása (amit, lévén biológia szakos, el kell ismerni, van neki) veszélyt jelenthet. Ezért segítségül hívtam Bene Róbertet. Róla ugyanis tudni kell, hogy ezidáig tisztázatlan volt a státusza a kosbortúracsapatban. Hivatalosan nem távolítottam el, és Miklósék sem (ámbátor az nem számít, lévén az ő csapatuk nem törvényes), de Róbert maga döntött úgy, hogy nem látogatja többet az üléseket, és nem vesz részt többet a túrákon (mellesleg Amál néni mellett erre egyébként sem lett volna lehetősége). Biztatásomra azonban most jelentkezett az ellenségnél, és bűnbánó tekintetét látván B. Miklós úgy döntött, visszatérhet, úgyis elkell a szaktudás a közelgő tudáspárbaj miatt.
 
Ki is tűztük tehát az időpontot. Róbertet előtte alaposan kioktattam a válaszadás mikéntjéről. A verseny megrendezésére államalapító Szent István ünnepén, a reggli órákban került sor. Helyszínül a semlegesnek számító Rütyü Hangváriuma előtt található gyorséttermet választottuk. A kezdés időpontja: 9.00 óra. A szabályok a következők voltak: minden helyes válasz egy pontot, minden helytelen mínusz hármat ér. Válasz kihagyása: 0 pont. A kérdéseket a játékosok találják ki botanikai témakörben, és a másik csapat tagjainak teszik fel. Az ellenfél választ, ki legyen a válaszadó. Vitás kérdésekben botanikai szaklapok (ausztrálok is) hívhatóak segítségül. B. Miklós elfogadta ugyan a szabályokat, és még csak nem is sejtette, hogy ezzel az én malmomra hajtotta a vizet.

Makkos cipőmben, csokornyakkendőben érkeztem a megbeszélt helyszínre. Juli is kitett magáért: ő blúzban és fekete nadrágban jelent meg. Joshsal viszont nem voltam elégedett: gumicsizmában és flanelingben jelent meg. Szabadkozott, hogy nem jószántából öltözött így, de mindössze pár órára jöhetett el a gazdaságtól, ahol dolgozni kénytelen. De sebaj, fő az, ami a fejben van -- próbáltam nyugtatgatni magam, miközben szép sorjában bevonultunk a gyorsétterembe, ahol az egyik ablak melletti sokszemélyes asztalnál már helyet foglalt az ellenfél. Lopva a velük ülő Róbertre kacsintottam, hogy tudja-e a dolgát. A szabályok ismertetése után Robi elment rendelni mindegyikőnknek egy-egy Café Lattét.

-- Hol marad már... -- idegeskedett Zsuzsánna, ám én csak fölényesen mosolyogtam: nem volt sietős a dolgom, biztos voltam győzelmünkben. Végre megjelent a színen Robi barátunk, és elkezdődhetett a játszma. Előzékeny voltam, és beleegyeztem, hogy az ellenfél nyissa meg a játékot.

-- Mondd el a tengeri saláta egyedfejlődését! -- kezdte B. Miklós.

Méltóságomon alulinak éreztem, hogy egy ilyen kérdésre válaszoljak, de szerencsére nem is engem, hanem Julit szólította Miklós, aki készségesen elmondta, amit el kellett.

-- Kedves László, légy szíves és közöld velünk a kovamoszatok két rendjét! -- kérte Juli. Laca nyökögött kissé, és csak az egyik válasz, a Pennales ugrott be neki. Hiányos válasza miatt csak fél pontot kapott. Szép lassan belelendültünk a játékba, nagyjából hasonló pontokat kaptunk, amiért főleg Juli és jómagam tettünk, Josh alig mukkant meg. Sajnos az ellenfél felkészültsége jobb volt, mint amilyenre számítottam, így jobbnak láttam cselekedni.

-- Tehát... Bene urat kérném, mondja meg a Pinus cembra magyar megfelelőjét, valamint előfordulási helyét!

Nagy sokára megszólalt Robi:

-- Öö... Pinus cembra... az annyit tesz, mint... mint himalájai selyemfenyő...

-- Helytelen! -- szóltam közbe, de Miklós intett, hadd mondja végig:

-- Előfordulási helye pedig... pedig nem más, mint Észak-Amerika!

Mondanom sem kell, csapatunk nem tudott hová lenni jókedvében ekkora blődséget hallván. Látszott Miklóson és csapattársain, hogy szégyenkeznek és bosszankodnak a mínusz három pont miatt, de nem tudtak mit tenni. A feltűnőséget elkerülendő persze nem lehetett mindég Róbertet szólítani, így volt, hogy pontszámaink nagyjából hasonló szinten mozogtak. De azért csak játszottunk tovább, bízvást remélvén, hogy megnyerjük a tudáspárbajt.

A játék azonban úgy két óra után akadozni látszott. Ugyanis Karesznak váratlanul el kellett vonulnia az illemhelyre, ahonnan csak nagy sokára került elő. Alighogy visszaért, már követte is példáját Laca, majd pedig Miklósnak kezdett csikarni a hasa. Még csak Laca támolygott vissza, mikor Kareszt újra hívta azon hely, ahová még a koronás fő is gyalogszerrel jár.

-- Ez így komolytalan ! -- csattantam fel. A síri csendet csak Robi kuncogása törte meg. Rosszallóan legyintettem: az etilalkohol olyannyira lezülleszthette legbecsesebb szervét, hogy már csak az altesti poénok jelentettek humort számára.

Bosszantott ez a fejlemény, mivel most igen közel kerültünk ahhoz, hogy végleg legyőzzük a rebelliseket. Így azonban eredmény nem volt hirdethető. Az összecsapás eredmény nélkül zárult. Lógó orral távoztam. Pedig milyen remek kis terv volt Robi beszervezése... legközelebb valami újjal kell kirukkolnom.

Üdvözlettel:
ifj. Farkas Gyula
a BME mérnök-fizikus szakának hamarosan negyedéves hallgatója

Kedves Blogolvasók!

Néhány napja vendége van a Farkas családnak: az illető pedig nem más, mint kedvesem, Skolasztika! Eléje mentem a vonathoz, ahol Suli hatalmas mappával a kezében várt. Mivel megkértem Ferenczy urat, hogy kedves lánya aludjék nálunk -- természetesen én addig a verandán, egy tábori ágyon fogom eltölteni az éjszakát, míg kedvesem ágyamban pihen --, már előre felvillanyozott a közösen eltöltendő napok lehetősége. Mindketten ugyanarra gondoltunk. Végre zavartalanul foglalkozhatunk a Carmichael-féle (máig bizonyítatlan) sejtséssel. Igen ám, de a kemény munka olykor fárasztó, így kedvesemet mókás történetekkel is mulattattam. Példának okáért ezzel:

Történt még boldogult gymnasiumi éveim alatt, hogy a sulifolyosón sétálván az egyik alsóbb osztályos fiú, bizonyos Piros Özséb adomázott éppen osztálytársainak. A kis nebuló olyan témába ártotta magát, amitől jobb lett volna, ha tartózkodik. Quod licet Einsteinem, non licet Eusebium! Özséb barátunk ugyanis éppen arról tájékoztatta a nagyérdeműt, hogy szembeszomszédjuk, bizonyos Rétsági Benő kárpitos egy Fiat Unót vett magának.

Özsébünk nem elégedett meg a tényközléssel, de -- vesztére -- még azt is hozzátette, hogy nem is tudta, hogy Benő úr feje lágya BENŐtt, és érdeklődni kezdett a kémia tudománya iránt. Mi mással magyarázhatnánk -- kérdezte a fiú --, hogy az unniloctium vegyjelét kívánja viselni kocsiján?

Gyanítom egyébként, hogy Özséb nem a körötte álló lurkóknak adta elő ezt a viccet, hanem a folyosón cirkáló Nátrium tanár úrnak (nem ám ez az igazi neve!), hátha megkapja a jobb jegyet vegytanból.

A kompánia elismerően kacagott a magas szintű humoron a blamázst elkerülendő. Én azonban úgy éreztem, el kell oszlatnom a tévedést.

-- De hát miről beszélsz, pajti? Még félretájékoztatod a népet! A 108-as rendszámú elem neve ugyanis már jó két hónapja hassium!

Miután lelepleztem Özséb barátunk műveletlenségét, a publikum most már a lebőgésén mulatott. Még a közelben cirkáló Nátrium tanár úr is beleharsogott az általános jókedvbe. Feri -- a portás -- akkorát bruhaházott, hogy majdnem lebucskázott a frissen mosott lépcsőn. Még így is összekente, de Erzsi néni -- a takarítónő -- ezúttal nem haragudott meg reá, mivel ő is a falnak támaszkodva vihogott. A történetet hallván Skolasztika hátravetett fejjel kacagott (csak úgy lobogtak frissen dájerolt tincsei). Nem tudván hová lenni széles jókedvében egész délelőtt fel-felkuncogott, minek következtében aznap egyáltalán nem tudtunk foglalkozni a Carmichael-féle (máig bizonyítatlan) sejtéssel. De nem bánom, hiszen a lazítás igazán ránk fért, és talán Suli sem bánta, hogy részesülhet ellenállhatatlan humorom áldásaiból. Ti is örültök, kedves olvasók?

Üdvözlettel:
ifj. Farkas Gyula

Kedves Blogolvasók!

A minap velocipéddel bementem Szederkénybe ügyes-bajos dolgaim intézendő. Alighogy elkanyarodtam a hirdetőtábla mellett  -- ahol bánatomra csak a legritkább esetben szerepelnek botanikai tárgyú szakkönyvek --, kiáltást hallottam. A hang forrása Jutka néni volt, a helyi postásnő.

-- Nahát, ifj. Farkas úr! De jó, hogy látom!

-- Részemről a szerencse, madám! -- udvariaskodtam, pedig sietnem kellett volna, mivelhogy mára vártam Skolasztika vonatát is, aki nálunk szándékozta eltölteni nyári vakációját.

-- Várjon egy percet! Van itt valami a maga és kedves családja számára! Ha jól látom, messziről jött... mintha tuniszi pecsétet látnék...

-- Az csak a fatér lehet -- dünnyegtem, és nem csalatkoztam. Talán már a kedves olvasók is kitalálták, hogy bizony ez a hebehurgya flótás rosszul skribálta rá a lakcímet a borítóra. Mi ugyanis már rég nem Lenin utca vagyunk. De legalább a nevünket pontosan írta. Volt idő, amikor még azt is eltévesztette.

Néha-néha elmerengek azon, mi fogta meg anyámat -- a pedáns matematikatanárnőt -- egy bohém rajztanárban. Hogy valami tippet adhassatok, kedves olvasók, gyorsan felvázolom szüleim megismerkedésének történetét.

Id. Farkas Gyula -- akkor még nem így hívták természetesen -- a Ho-Si-Minh Tanárképző Főiskolán kezdte meg felsőoktatásban folytatott tanulmányait. Szülei legalábbis így tudták, mivel a bohém Gyula titokban a képzőművészetit végezte Budapesten. Kétlaki játékát egészen a diplomaosztóig -- 1978 -- űzte. Stúdiumait befejezvén azonban kénytelen volt előállni a farbával szülei előtt. Szegény Farkas úr azt hitte, történelemtanár lesz szép reményekre jogosító fiából! És erre itt áll egy teljeséggel hasznavehetetlen diplomával. Nagyapa éktelen haragra gerjedt, és nagymamával karöltve állandóan szapulta Gyulánkat, aki ezt egy idő után megelégelve, Pécsre ment, ahol éppen rajz szakos tanárt kerestek. 1982-t írtunk akkor.

Apám tehát tanítani kezdett a 2. számú általános iskolában. Hamar közkedvelt lett diákjai körében, lévén ún. "laza" tanerő: óráin jobbára azzal foglalkozhatott a tanulóifjúság, amivel csak akart. Nem nagyon érdekelte a tanítás, így kollégáival sem ápolt valami szoros kapcsolatot. Egyvalaki volt csupán, aki felkeltette érdeklődését: a főiskoláról néhány éve kikerült matematika--ábrázoló geometria szakos fiatal tanárnő, Balás Margit. Volt még azonban valaki, aki szemmel tartotta az új rajztanárt: ő pedig nem volt más, mint a hercig Gyöngyössy Zoltán testnevelő, aki határozott ellenérzésekkel viseltetett apám iránt. Hogy miért? A válasz igen egyszerű.

Szerelmi háromszög volt kialakulóban -- bár matematikában csak a hölgy volt járatos, és csak ő volt az, aki ezt a háromszöget egy szakasszá változtathatta. Szülei ellenkezésével dacolva végül nem Zoltán, hanem Gyula mellett döntött. A szerelmi vallomásra egy iskolai rendezvényen került sor: míg hangosan bömbölt a Neoton Don Quijote című száma, Margit a Traubi szódás asztalnál igent rebegett a szintén felügyelősködő Gyulának.

... Ebből a házasságból született nővérem, Farkas Margit (Gitti) és jómagam,

ifj. Farkas Gyula

a BME mérnök-fizikus szakának hallgatója

Kedves Blogolvasók!

Gondolom, már epedve vártátok az újabb tréfás történetemet, ám mindezidáig elmaradt ennek publikálása. Hogy miért? A válasz igen egyszerű: oly sok időmet elvette a titkos misszió (melynek részleteiről előbb vagy utóbb beszámolni igyekezem), valamint a Skolasztikámmal eltöltött kellemes foglalatosságok (a Margitszigeten madárcsivitelés közben árnyas padon vitáztunk a Carmichael–féle [máig bizonyítatlan] sejtés bizonyítása során felmerült újabb problémákról). De most van egy kis időm, s mivel a nagy meleg miatt nem tudok aludni, úgy gondoltam, megörvendeztetlek benneteket, kedves olvasóim, egy remekbeszabott adomával.

Szóval még boldogult gimnázista éveim alatt –- ha jól emlékszem, kilencedikben –- történt, hogy a tanárnő Darázs Etelkát hívta ki felelni. Témánk a vízháztartás volt, tehát ínyenc téma –- annak legalábbis, aki kicsit is konyít a témához, nem úgy, mint a szép, ámde rendkívül ostoba Etus. A leányzó ugyanis imígyen kezdte a felelést:

-- Öööö… tehát van ugyebár a kalcium–nátrium pumpa…

Hogy mit mondott ezután, az örök rejtély marad, makogását ugyanis elnyomta a kirobbanó nevetésorkán. Tyű, mi volt ott! Dönci rengő hájjal nevetett, Rita pedig majd kiesett a padból. Még a mindég mogorva Teti Tóni is levetette füléről a fülhallgatót, és kuncogott egy jót. Hát igen, nőknek jobb nem közeledni a vízháztartás témájához –- maradjanak ők csak a háztartásnál!

Vicces, ugye?

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula

a BME mérnök-fizikus szakának szeptembertől negyedéves hallgatója

Kedves Nagyérdemű!

A minap nagy családi összejövetel volt szerény hajlékunkban. Anyai nagyanyám, Balás Jánosné (sz. Jakab Irén) most ünnepelte 78. születése napját. A nagymami a legkitűnőbb orvos: tart ricinust meg aszpirint. A technika is érdekli a nagymamát, már Ferihegyen várta Gagarint! Sajnálom, hogy ilyen riktán láthatom csak eme kiváló asszonyságot. Nagymamámról tudni kell, hogy óvónőképző intézetet végzett, mivel kisgyermekek iránti szeretete már fiatalkorában megnyilvánult. Most is el volt ragadtatva Ede unokaöcsémtől, bár nem tudom, miért, hiszen elég átlagos kisgyerek: semmi érdeklődést nem mutat a Tudomány iránt, hiába minden erőfeszítésem. Ede ugyanis elveszett a Tudomány számára. De még szerencse, hogy ott voltam én, így a hetvennyolc szál gyertya mellett szellemem is adhatott némi világot a meghitt hajlékban.

Nagymamám és Bogyó néni (aki nagyon örült a viszontlátásnak, lévén legközelebbi rokona) el-elmerengtek a múlton, Ede valami csörgővel szórakozott, Gitti kiment mosogatni, anya pedig lopva ásított egyet. Gondoltam, feldobom valamivel a halódó társalgást. Megütögettem a pezsgőspoharat a kiskanállal, majd krákogva szót kértem. Össze kellett szednem minden bátorságom, hiszen Balás nagyanyó szigorú asszonyság, így nem volt tanácsos belesülnöm az adoma előadásába. Nagy levegőt vettem hát, és elmondtam a következő viccet:

-- Kedves családtagok! Meg tudná-e mondani valaki közületek, mily módon panaszkodik a szegény hatvány?

Gitti ekkorra már bejött a konyhából, és csak annyit vett észre, hogy a két idős matróna hirtelen abbahagyja a kellemes csevejt, édesanyám is magához tér kábaságából, sőt még Ede is feszülten figyelni kezd.

-- Tessék, Gyuszikám? -- hajolt közelebb Bogyó néni.

Ismét feltettem a találós kérdést, és miután félpercnyi várakozás után sem kaptam választ, huncutul csillogó szemmel kérdeztem:

-- Akkor szabad a gazda?

A család kórusban "Igen"-t sóhajtott.

-- Készüljetek fel! Vicces lesz: nincs meg a kitevő falatja!

Mondanom sem kell, a társaság pár secundumig értetlenül bámult, de a tantusz leesvén nékik irtózatos kacajra fakadtak. Különösen Bogyó néni érezte magát elemében, aki alig győzte lapogatni az oldalát, úgy megfájdult a hahotázástól.

A Tiétek is?

Üdvözlettel:
ifj. Farkas Gyula

Kedves Blogolvasók!

Attól még, hogy az elmúlt bejegyzéseimben nemigen beszéltem róla, az ellen-kosbortúracsapat és B. Miklós ármánykodása miatt javában töröm a fejem. Nem is nagyon akartam semmit képernyőre vetni, amíg nem realizálódik a stratégia a maga komplexitásában. Még Julit és Josht sem vontam be. Hogy miért? Josh egy jó adag Big Macért képes még az anyját is elárulni, Julit pedig könnyen megtévesztenék a fondorlatok, a krokodilkönnyek (elvégre nő!). Tudnivaló, hogy a múltkori szavazás azt az eredményt adta, miszerint a kedves olvasóközönség Bene Róbertet találta a legalkalmasabbnak a kémi pozíció betöltésére. Na mármost az is tudnivaló, hogy van némi fenntartásom Róberttal kapcsolatban, lévén silány jellem. S bár meghajlottam a nemzet nagysága előtt, tudtam, hogy mennyi munkát fog adni számomra hebehurgya barátunk.

A minap tehát úgy döntöttem, berendelem Szederkénybe Róbertet. Feltelefonáltam hát: az édesanyja vette fel, és igen örült nekem, mert mindég is kedvelt, szívesen vette, hogy a fia velem barátkozik, hisz tőlem csak jót tanulhat, mondotta. (Ellentétben a huligán Péterrel és hasonszőrű cimboráival.) A pályaudvaron talákoztunk, ahová berobogott Robi is. A régi szép idők emlékét láttam viszont kopott alakjában: termoszban kávét hozott, és rajta volt a bakancs is. Szegény pára azt hihette, hogy túrára hívom! Azért mondtam, hogy kopott, mert a bakancshoz nem terepruha társult, hanem egy rockegyüttessel díszített póló. Oh, tempora, oh mores! Hiába Amál néni gondos nevelése, azért a rosszat nem lehet csak úgy ukmukfukk kiirtani. Főleg, ha még tartja is a kapcsolatot kísértőivel.

-- Azért rendeltelek ide, fiam, mert fontos feladatot testálok rád! -- kezdtem patetikusan, miután fogadtam kézcsókját. -- Jer, menjünk be egy presszóba, ahol egy szimpla mellett mindent megvitathatunk.

-- Igenis, Gyula mester -- dadogta Róbert.

Alig hogy beléptünk, máris ismerősbe botlottunk. Ennek több okból sem örültem.

Egyrészt azért, mert az illető Bogyó néni volt! Néha ugyanis azt kell hinnem, rajtam kívül egyedül Bogyó néni normális egész családomban. Gitti artistát nevel egy szem, nagy reményekre jogosító fiából, Zsolt lumpen, anyám szeleburdi, apám pedig... kár is szót vesztegetni rá. Azt hiszem mindent elmond róla, hogy Tunéziába ment nászútra. Értitek, Tunéziába? Mikor a Mátrában most bontja legszebb virágait a csomornika!

Hozzá kell tenni, a nénire is megorroltam kissé a múlt heti robotmunka miatt. Többek között ezért sem örültem a viszontlátásnak, mert féltem, megint előhozakodik valamivel. A másik oka pedig az volt, hogy a szigorúan titkos küldetés megbeszéléséhez igazán nem volt most szükség a társaságához.

-- Nocsak, kit látnak szemeim? -- üdvözölt a néni. -- De jó, hogy találkozunk!

Robi már előzékenyen hellyel kínálta volna a nénit, ám semmi szükség nem volt arra, hogy most ő ide telepedjen. Ezért aztán csendre intettem okvetetlenkedő barátunkat. Szerencse, hogy Bogyó néni nem akart sokáig traktálni minket.

-- Gyuszikám, rándulj már át majd hozzánk -- mondta --, küldök Gittikének jó kis jamot.

-- Jó, jó -- feleltem türelmetlenül, mutatván Bogyó néninek, hogy most nem alkalmas nekem a vele való csevej.

-- Na jól van, majd telefonozzatok! Puszillak, aranyoskáim! -- azzal elcammogott.

-- És most, hogy tiszta a terep -- fordultam Robihoz --, elmondanám, miért is hívattalak.

És elmondtam neki.

Izgalmas, ugye, kedves olvasók?

Üdv:
ifj. Farkas Gyula

Ui.: Az akció sikere érdekében a jövőben csak kódnyelvet fogok használni a cselekmények leírására.

Kedves Blogolvasók!

Bizonyára Ti is velem izgultatok tegnap este óta, hogy miért is nem sikerült beszélnem Skolasztikámmal. Izgalmaitok okozta gyötrelmeitektől azonban most megszabadulhattok, éspedig nem azért, mert mókás történetet publikálok itt, hanem mert elmondom, mi a rejtély kulcsa. Meg kell hagyni, komolyan féltem, hogy a Carmichael-féle (máig bizonyítatlan) sejtés nagy gondot okozott Skolasztikámnak, s már azt vizionáltam, hogy a kudarc felőrölte erejét, és valami butaságot csinál. Erre azonban nem került sor.

Ma délután immárom sokadszorra feltárcsáztam a Ferenczy-rezidenciát, és Ferenczyné asszony végre jó hírrel szolgálhatott: Suli itthon tartózkodik, és már fel is ébredt. Kissé elcsodálkoztam ezen, ugyanis tudnivaló, hogy Skolasztikám mindég is pacsirtatípus volt, vagyis korán kelt: egy percet sem akart mulasztani a napból, hogy minél több ideje legyen matematikai problémákon rágódni. Skola tehát nemsokára átvette a kagylót. Nem volt túlontúl kedves. Mondtam is neki:

-- Talán valami gubanc akadt a Carmichael-féle (máig bizonyítatlan) sejtés megoldásában, kis tudóskám?

Ám kedélyeskedésemet ezúttal nem fogadta kacaj. (Ez is ritkán esik meg, ugye, kedves olvasók?)

-- Hol voltál, te anyaszomorító? -- rikácsolta kedvesem. Minden bizonnyal még jótékony kávéja elfogyasztása előtt találta meg hívásom.

-- Azt hiszem, ezt én is kérdezhetném -- kezdtem, de aztán beláttam, valóban szólhattam vón Skolasztikának, hogy Bogyó néninél teljesítek robotot. Ami nem keverendő össze a robotemberekkel. De nem akarom elterelni a szót, kedves olvasók. A dialóg részletes prezentálása helyett összefoglalom, mit is tudtam meg kedvesemtől. Gondolom, ti is erre vagytok a leginkább kíváncsiak.

Szombat este -- felháborodván eltűnésemen -- Skolasztikám úgy döntött, pizsamapartit szervez barátnéjával, az anyag- és kohómérnöknek tanuló, az Olvasóknak már említett Hintalan Hajnalkával. Hajnalka mindig kapható egy kis huncutságra, már annál is inkább, mert a szülei éppen a Hévízen töltötték jól megérdemelt nyaralásukat. Üres volt tehát a lakás, semmi akadálya nem volt egy egetrengető lányos mulatságnak.

Miből is áll egy ilyen X-kromoszóma muri? Kedves Hölgyolvasók, Ti bizonyára tudjátok. De hogy hímnemű olvasóim se maradjanak tudatlanul, elmondom hát, hogyan mulatott együtt a két leányzó. Először is kibeszélték a BME-n és a ME Műszaki Anyagtudományi Karon fellelhető fizikus PhD-s pasikat. Hajnalkának egy bizonyos Tóth Béla nyerte el a tetszését, ám Skolasztikám szerint egyszer nagyon durva hibát vétett ez az úriember egy pofonegyszerű egyenlet megoldásakor, így komolyan számításba nem vehető. Aztán volt ott még hajnalig a takaró alatt olvasás (két évfolyam Fizikai Közlönyt gyűrtek le ezek a lányzók), a kakaós gabonapehelynek önmagában történő fogyasztása, valamint rémtörténetek mesélése. Arról már nem is beszélve, hogy a huncut hölgyemények megidézték Doppler szellemét!!! Főztek továbbá puncspudingot némi sütőrummal, valamint elsajátítottak az "Úgy táncolnék veled" c. műsor alapján a madison alaplépéseit.

De a legjobbat a végére hagytam ám! Képzeljétek, ezeknek a lányoknak van vér a pucájukban, hiszen Felelsz vagy mersz-et is játszottak. Suli elmeséle, hogy mikor őrá került a sor, ő a mersz opciót választotta, és -- nem fogjátok elhinni, gyanítom -- azt kellett művelni, hogy kiállni az erkélyre, és elordítani magát: 80 kilogramm a súlyom.

Egyszóval jól szórakoztak a hölgyek, sőt valószínűleg a puncspudingban rejlő alkohol kissé meg is ártott nekik, mert Hajnalkára olyan nevetésroham tört rá, hogy egész éjszaka nem tudta abbahagyni, s emiatt Skolasztikám se tudott aludni. Ezért aludt hát szegényke másnap délig.

Szomorú, nem?

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula

Kedves Publikum!

Mea culpa, hogy két hétig a digitális diárium felé sem néztem, és erről kedves olvasóimat sem értesítettem. Pedig tudom, hogy mind élvezitek az új vicces történeteket, hisz számosan nyitották meg honlapomat (ezt a statisztika elárulta!).

Távolmaradásomban én is hibás vagyok, annyiban feltétlenül, hogy igent mondtam Bogyó néninek, aki arra kért, hogy segítsek neki sárgabarackot szedni hétvégi telkén.

-- Csak egynapos munka, és legalább babrálhatsz a növékeny közt. A tuja is betegeskedik, arra is vethetnél egy röpke pillantást! -- húzta el a mézesmadzagot előttem a rafinált néni, mert tudta, hogy nem vagyok kockafej, és a kinetikán kívül érdekel a csillagászat és a botanika is. Utóbb ugyanis kiderült: nem volt semmiféle tuja, és a munka sem egynapos volt, hanem egy teljes hétbe telt! Ráadásul az utolsó napokban baleset is ért: egy ízben elkapott egy zivatar, ez elől futamodván oly gyorsan akartam földet érni, hogy elvétettem egy mozdulatot, s megrándítottam a lábam. Így lett a kirándulásból rándulás!

Remélem, ez már kellő indok Nektek, Olvasók, a blogírás szüneteltetésére.

Azt hiszitek talán, hogy unalommal töltött el ez a munka? Való igaz, a barackszüret monoton tevékenység (és szerencsére korlátos is, mert csak egy hétig tartott). Ám ezt kompenzálandó fizikaórán esett vicces történetekkel derítettem jobb kedvre az ott strázsáló Bogyó nénit. Többek között ezzel is:

Történt egyszer, hogy a tanerő Hajós István nevénél nyitotta ki az osztálykönyvet. Ez azt jelentette, hogy aznap ő lesz a felelő. Pisti bizonyára jobban örült volna, ha az előző este inkább a fizikakönyvet nyűvi, nem pedig a Duke Nukemet. Ugyanis azt kapta fel, hogy definiálja a tachográfot.

Pisti vállat vont, és kipökte a választ:

-- Illemtudásmérő műszer, amely a mexikói étteremben található!

A csattanót hallván Bogyó néni akkorát nevetett, hogy kiesett a protézise, és ripityára tört. Így este nem is tudta megenni a paprikás krumplit, nekem kellett az egészet betömnöm. Úgy jóllaktam, mint a duda!

Történetemnek nem csak egy hallgatósága volt: a szomszédban -- minő meglepetés -- a vici szedte a szilvát (abból akart lekvárt főzni Laci fiának). A vicces történetet hallván akkorát nevetett, hogy vödréből kigurult a szilva.

Mókás, nem? Öröm az ürömben azonban, hogy oly hirtelen jött ez a program, hogy elfelejtettem szólni Skolasztikámnak, hogy egy hétig nem tudok segíteni a Carmichael-féle (máig bizonyítatlan) sejtés megoldásában. Most, ahogy hazaértem, tizennégy új üzenet fogadott az üzenetrögzítőmön. Azonnal fel akartam hívni kedvesemet, de csak édesanyjával tudtam beszélni, aki közölte, hogy Skola házon kívül van.

Borzasztó, nem?

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula

Kedves Blogolvasók!

Gyors újbóli posztolásomnak oka, hogy az imént eszembe jutott egy olyan megtörtént eset, melyet felidézvén azóta is nevetek. Történt (de ez még 11.-ben volt), hogy matematikaórán a tanárnő röpfelelést rendezett néhány renitens diáktárs körében. Egyikük azt kapta feladatul, hogy mondja el, mit tud Cantor munkásságáról. Gondolom, kitaláltátok már, hogy a tanerő a kontinuumhipotézisről szeretett volna hallani. Szeleburdi osztálytársam viszont benyögte:

-- Kántor házaspár? Hát ők írták a Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyek c. könyvet!

A választ egetverő kacaj kísérte. A tanárnő göcögve nevetett, mire a kompánia is felbátorodott, és ki-ki vérmérsékletének megfelelően adott hangot jókedvének. Martin a térdét paskolta, Etelka kezét szája elé tette, hogy kivillanó rizsfogait takarja, Szandi pedig egészen kipirult, olyannyira, hogy Géza Piroskának szólította a derültséget fokozandó.

Vicces, nem?

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula

Kedves Blogolvasók!

Nem mondom, meglepődéssel tapasztaltam, hogy a spionjelöltek kompetíciójában Bene Róbert kapta a legtöbb szavazatot. De -- mint Kossuth apánk mondá -- "meghajlok a nemzet nagysága előtt". Így Bene Róbertre ruháztam a küldetés végrehajtásának nem kicsiny feladatát. Mi tagadás, voltak fenntartásaim, mivel ad primo Róbertről tudnivaló, hogy megbízhatatlan, csélcsap alak; ad secundo: február végi eltávolítása óta semmit sem tudok róla (leszámítva a Szergej bohócos, illetve a sandwiches esetet). Így nem kis fáradságomba került, hogy kinyomozzam, hogy s mint él mostanában. Kutatásaimban segítségemre voltak a következő személyek: a vici, Josh, Vili, a sarki rikkancs, Eszter, a csepeli munkásotthon takarítónője, és sokan mások. Nekik köszönhetem, hogy rekonstruálhattam Robi útját egészen a kollégiumból történő távozásától fogva.

Bene néni, Róbert édesanyja tapasztalván, hogy magzata nem tanul, de jó jegyeket hazudik, továbbá gamler haverokkal lopja a napot, úgy döntött, kiveszi a kollégiumból, és koszt-kvártélyra adja egy szigorú asszonysághoz. Így került Csepelre, Jurida Sándorné Amálka nénihez. Joggal merül fel a kérdés az Olvasókban: miért nem Cinkotára, a nagymamájához (holott tudnivaló a szilveszteri hacacáré nyomán, hogy ez a hölgy ott lakik). Erre a kérdésre különböző válaszokat hallottam a megkérdezett személyektől. A vici szerént egy szívbeteg asszony nem tudná elviselni Róbert ricsajozó természetét. Vili ezzel szemben azt mondta, hogy a Cinkota túl messze van a Budapest Műszaki Egyetemtől. Egy harmadik változat szerint, amit Eszter adott elő, a nagymamája látni sem akarja a szilveszteri rendbontás óta. Lényeg, ami lényeg: Róbertünk a Jurida-házhoz került.

Mit érdemes tudni a házinéniről, Amálkáról? Egy összkomfortos csepeli kockaházban éledegél, amit még férje -- néhai Jurida Sándor, egykori kalauz és Munka Érdemrenddel kitüntetett melós -- vásárolt. A férj elhalálozván, Amál néni úgy döntött, valamiképp pótolnia kell a kiesett jövedelmet, mert különben párizsira se telik neki. (Miközben a politikusok lopnak, csalnak, hazudnak -- mondogatja mindég.) Azóta -- 1994 -- tart kosztos deákokat, akik pénzükkel besegítenek a Jurida-háztartás fenntartásában, otthonról hozott élelmükkel Amál élelmezésében, munkájukkal (favágás, fűnyírás, villanyszerelés -- ha villamosmérnök-hallgatókról van szó --, öntözés, mosogatás) pedig megkönnyítik egy szegény, munkában megőszült kisnyugdíjas életét. Ebben a félévben csak Robi volt ott, így Amálka néni két főre főzte messzeföldön híres rántott levesét és puliszkáját. Verhetetlen a kolbász nélüli paprikáskrumpli, mennyei cikóriakávé és az öreglebbencs-leves készítésében. Szerencsére kertje is megterem mindenféle földi jót. Nem csoda tehát, ha Amál néni el van foglalva, így a centrifugából való teregetést rendszerint a nála lakó ifiurakra testálja. Vilitől hallottam, hogy Amál néni az elektromos árammal is takarékosan bánik: Róbertnek egy-egy nehezebb vizsgára gyertyafény mellett kellett készülnie a konyhaasztalon, bár egy alkalommal megesett rajta a házinéni szíve, és engedélyezte a petróleumlámpa használatát (bár később hozzáadta a rezsihez).

Amál néni radikális kúrája következtében (tudniillik szigorúan alkoholmentes háztartást vezet: még sebbenzine sincs) Róbert kénytelen volt a tanulásnak szentelni az idejét. Annál is inkább, mert Amál néni házában nemhogy televíziókészülék nem volt, a telepes rádiót is csak engedéllyel lehetett hallgatni (hírek, Jó ebédhez szól a nóta), sőt még olvasnivaló sem akadt, eltekintve néhány könyvtárból ittfelejtett regénytől (Gergely Sándor, Szabó Pál, Veres Péter műveinek Olcsó Könyvtár-sorozatbeli kiadása), valamint a Szabad Nép néhány évfolyamától (gyújtós céljából), illetve az ingyenesen osztogatott Őrtorony-füzettől.Mivel Joshtól tudom, hogy Juridáné nem szereti, ha lakói vendéget fogadnak (ez nincs benne a lakbérben), úgy döntöttem, a személyes felkeresés helyett levelet írok Róbertnek. Mivel az én időm drága, ezért Josht kértem meg, hogy vigye el a 2. sz. póstára levelem. Izgatottan várom a választ.

És Ti, kedves Olvasók? Mi a véleményetek: jól döntöttem?

Üdvözlettel:
ifj. Farkas Gyula

Kedves Blogolvasók!

Nagy dilemmám eldöntésében kérem kedves segítségteket:

Következzék néhány pro és kontra érv.

Mikola Tyutyi: Mellette szól, hogy igen kedves, ártatlan ábrázatja van, továbbá ott lakik T. Károlyék házában. Ugyanakkor memóriaterjedelme igen csekély, ez kétségkívül ellene szól.

A vici: Igen szemfüles asszonyság, de sajnos a lépcsőház felmosása sok időt vesz igénybe: lehet, hogy nem lenne elég ideje a küldetéssel foglalkozni.

Roger Moore: Sokszor volt már James Bond és Angyal. Bár leszerződtetése nem lenne könnyű dolog.

A kiváló Szerjózsa: Kötelességtudó ifjú, akinek megvan a sütnivalója a küldetés végrehajtásához. Közkedveltsége is mellette szól. Ugyanakkor sajnos stúdiumai külföldre kötik.

Pénzes Viki: Róla még nem hallottatok, ő egy kedves recepciós lány az egyik kollégiumban, ahol egy régebbi kosbortúra alkalmával megszálltunk. Kedves lány, de botanikai műveltsége hagy némi kívánnivalót maga után.

Fürjes Géza:  Az osztályban sok pletykát tudott, például ő terjesztette el, hogy Mirella az ebédhez kapott rigójancsit a PAPÍRTÁLCÁVAL együtt fogyasztotta el.

Bene Róbert: Jól ismeri a rebellis slepp belügyeit, ezt kár lenne kihasználatlanul hagyni.

Várom a szavazatokat.

ifj. Farkas Gyula

Kedves Blogolvasók!

Gondolom, kitalálhattátok már, hogy nem volt kedvem sok időt Pécsen tölteni, hiszen Pestre szólított kutatásom és Skolasztikám szerelme. Kár lenne tagadni, öröm volt viszonlátni kosborjaim és csomornikáim, ámde rontott élvezetükön az állandóan rógógumit fújdogáló Jacqueline, és az LGT-slágeker dúdolászó apám. Anya meg azért volt a plafonon, mert kiderült, lehet, hogy jövőre kistanárt kap, ami a háta közepére sem hiányzott. Nem volt tehát zavartalan az otthoni lét, így hát a pesti út mellett döntöttem. Pechemre atyámék is székesfővárosunkba indultak, így rávettek, hogy tartsak velük. Beültem hát mevrouw Jacqueline kis női BMW-jébe, és a Ferihegy II.-ig volt szerencsém élvezni a fatér és az ő turbékolását.

Apámról tudni kell, hogy falja a nőket. Mióta elvált anyától, töméntelen kapcsolatba bonyolódott. Olly, Molly, Polly után következett a hippy-lány Kristin, majd az okos titkárnő, Kristin. Aztán a barna Melissa, majd a szőke Helga. Továbbá: Amál: mindig tudta hány lépés a határ (most Svédországban él), meg Ágnes, vonzott, mint egy jó elektromágnes, meg Rita, kreol bőrű, mint egy szenyorita. És Vivien, azt mondta: Mercie bien! Ezen a ponton úgy döntöttem, fölösleges agyamat a mostohamama-jelöltek neveinek megjegyzésével terhelni, mikor sokkal fontosabb dolgokra is fordíthatom energiáim. Hogy egy példát mondjak: az emberi csontok latin neveinek megtanulása.

Azt hittem, ezután a megterhelő út után már nem jöhet rosszabb! És -- mint oly ritkán -- most tévedtem! A kollégiumi szobában elviselhetetlen állapotok fogadtak. Tudni kell, hogy Péter "barátunk" biza még ott tartózkodik, lévén maradt még egy IV-je. A pernahajder azonban ahelyett, hogy arra készülne, inkább vendégeket csődített a szobába. Arra számított ugyanis, hogy mivel tegnap oly gyorsan olajra léptem, jó darabig nem is jövök majd vissza. Hohó, nagyobbat tévedett most, mint az analízis zh-iban szokott! Mikor betoppantam a szobába, láttam, amint Peti és sleppje nagyban vedelik az alkoholt. Előre elnézést kérek azért a durva beszédért, amit itt idézni fogok, de tartok tőle, enélkül nem értenétek meg felháborodásom jogosságát. Egyikük, az a hájas, Döme névre hallgató fickó, aki nem átallott egyszer a szánalmas B. Róberttel összekeverni, épp egy nagy üveg kannásbort döntött magába, majd közel hajolt az egyik hosszú hajú, borotválatlan arcszőrzetű, farkasos pólót viselő gyanús külsejé egyénhez, és a következő szöveget röhintette annak ábrázatjába:

-- Adj egy csókot, te marha, hadd kapjak hányingert!

Mire a válasz:

-- Tudod, mit apafej? Csókold meg a könyököm!

A társaság nyerítve üdvözölte a "szellemességet". Csóváltam a fejem, hogy elégedhetik meg a galeri ilyen alacsony humorszínvonallal.

-- Nana, srácoszok! -- dörrent Péter. -- Nem kell a balhé!

-- A számból vetted ki a szót, barátocsám -- mondtam, és alakom árnyékot vetett a tivornyázó bandára. -- Mondd csak, Péter, nem a leckével kellene neked véletlenül foglalkoznod?

Mintha megdermedt volna a levegő a kicsiny szobában. A pernahajderek szedték sátorfájukat, és eltakarodtak. Peti is az ismert vegyületre akart lépni, ám én elkaptam a grabancát.

-- Jaj, hagyjál már! -- szólt rám, és szabadulni próbált. -- Tudod, mit: tarts inkább te is velünk, megyünk a csehóba (1113 Bp., Villányi út 54.)!

-- Az a sanda gyanúm, hogy összetévesztesz valakivel... tudod, kivel...

Még annak a lehetőségét is kerülnöm kellett, hogy kimondjam Róbert gyűlöletessé vált nevét. Hiszen ő taszajtotta romlásba a kosborcsoportot, ő engedte, hogy Miki pártütést szítson! Igen ám! De hamarosan -- miután Petiék elviharzottak -- eszembe jutott ám, hogy talán Róbertnek még akár hasznát is vehetném. Nem lehet, hogy ő lenne a legalkalmasabb kém? Amilyen sunyi? Amilyen jó játszotta Szergej bohócot? Vagy van valakinek jobb ötlete? Ki lehet még alkalmas kandidát kinyomozni a sötét lelkű B. Miklós fondorlatait? Ebben a témában indítani fogok egy szavazást a közeljövőben.

Üdvözlettel:
ifj. Farkas Gyula